Hogy csiszoljam a stílusomat és hogy élvezhetőbb bejegyzésekhez jussatok, elkezdtem olvasni G. Durrell régi klasszikusát a Családom és egyéb állatfajtákat, ami a csodás Korfun játszódik. Ebben van egy olyan fajta finom humor, amit mindenképpen érdemes elsajátítani. Szóval ma, ahogy hazafelé vitettem magam a villamoson éppen ahhoz a részhez értem, amikor Gerry mamája „egy szerencsétlen pillanatban felfogadta a kertész feleségét, hogy kisegítsen a villában”. Ennek a Gerry szerint „sovány, baljós jelenségnek” egyetlen dolog varázsolt mosolyt „sötétbőrű képére, kutyaszemébe: ha a betegségeiről beszélhetett". Miután végigecsetelt egy-két betegséget, a következő olvasható: (idézem) „Megkönnyebbülésünkre Lugarecia gyomra hamarosan meggyógyult, de szinte közvetlenül ezután a lába mondta fel a szolgálatot, és szánalomra méltóan bicegett körül a házban, hangos és sűrű nyögések közepette. Larry kijelentette, hogy mama nem szobalányt fogadott fel, hanem egy vámpírt, és azt ajánlotta, hogy kössünk rá láncot golyóval. Ez legalább előre jelezné jövetelét, és időnk maradna menekülésre, mert Lugarecia újabban azt a szokást vette fel, hogy hangtalanul mögénk lopakodott, azután hangosan és váratlanul a fülünkbe nyögött.” Ezen persze alig tudtam türtőztetni magam, de amikor leszálltam és elkezdtem hazafelé sántikálni, eszembe jutott, hogy pont úgy vonszolom magam, mintha Larry álma valóra vált volna: Lugarecia bilincsben.
