Oké, megvolt a nagy cél. És aztán? „Még mindig futsz?” „Mi a következő célod?” Ilyen és hasonló kérdéseket kapok. Sőt nekem is kérdés volt egy ideig, hogy mi lesz aztán.
Sok emberhez hasonlóan engem is megkísértett, hogy a következő futó célt is a “nagy dobás” kategóriából válasszam pl. ultramaraton vagy maraton 4 óra körüli szintidővel, de még az ironlady gondolatával is eljátszottam. Egyszóval engem is piszkált, hogy tovább feszegessem a hősiesség és a végkimerülés közötti cérnaszálat. Nagy kísértés, mert hősnek lenni igazán jó érzés. Felemelő, hogy most én vagyok az, aki kitűzte a nagy célt és nem adja fel, hanem végigcsinálja ott, akkor, és azt, ami az álma volt; aki nem adja fel akkor sem, ha fáj, ha nehéz, ha közben pocsék érzés, ha minden körülmény ellene szegül is, hanem csak úgy, mint Pál apostol tette “azokat, amelyek a hátam mögött vannak elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekik dőlvén, célegyenest igyekszem”. A kérdés, hogy mi a cél: önmagam legyőzése újból és újból vagy mások motiválása, segítése netán mindkettő. És mindegyikre találunk fantasztikus példákat szép számmal.
Az egyéni sportolók közül mostani kedvenceim Rokob József és Szőnyi Ferenc, akik 30 nap alatt 30 ironman-t teljesítettek ráadásul egy első és második hellyel vagy Lubics Szilvia, akik 3 gyerek és egy fogorvosi praxis mellett lett Spartathlon győztes, de mondhatnánk Tomán Edinát is, aki amellett lett ultrafutó, hogy a tüdejének egyharmada hiányzik. De mindenki, aki gyerekek mellett, extra elfoglaltságok mellet vagy bármilyen hátrány mellett és ellenére kitartóan tartják magukat a kitűzött célhoz. Ők mind hősök. Ők azok, akik tudják, hogy "lépni kell, mert van tovább".
Mint Malala, aki 14 évesen kezdett el harcolni a nők iskoláztatási jogaiért Pakisztánban, és ezt olyan jól csinálta, hogy a tálibok úgy döntöttek, hogy ki kell iktatni. Nem is teketóriáztak sokat: fejbe lőtték az iskolabuszon. Megállítani azonban ennek ellenére sem sikerült, mert miután csodával határos módon felépült, még inkább belelkesült. Olyannyira, hogy most 16 évesen Nobel békedíjra jelölték...Fantasztikus! Ő is azok közé tartozik, akiket az motivál, hogy áttörjön, hogy kitapossa másoknak az utat és az utolsó leheletével is küzd azért, hogy ez megvalósuljon. Ragaszkodik az igazsághoz, a céljához és az eredményhez és ezt aztán el nem engedi. Makacsul hisz abban, hogy az a látás/álom/cél ami egyszer befészkelte magát a szívébe, megvalósulhat, és a hit hőse lesz, mint Ábrahám vagy Dávid. De itt vannak azok is, pl. Moós Gergely vagy Schobert Norbi, akik csak maguk miatt kezdtek bele, de amikor látták, hogy mennyi embert motivált a sikerük, megszólalt a szívük és felvették a felelősségét és a terhét, hogy másokat segítsenek. Ez egy nagyon tiszteletreméltó dolog, mint ahogy az is, ahogy valaki a nagy cél teljesülése után ki tud szállni, és nem hagyja, hogy elkapja a gépszíj - aminek sajnos nagy százalékban tragikus vége van.
Szóval megrágtam a dolgot és rájöttem, hogy amiért elkezdtem, már teljesült. "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam": lefutottam a Jeruzsálem maraton. Sőt mellé még összehoztam az Atom 100-at (4 rendezvényből 100 km össztáv), legalább 3 embert sikerül motiválnom és elkezdtem biciklizni (most heti 120-150 km-t megyek), plusz bevállaltam két váltót, ahol egész jó időket futottam. (Látjátok, mi lesz, ha egyszer beindul a Flow ;-)).
A lényeg, hogy GYŐZTES VAGYOK és senki el nem veszi tőlem a meggyőződést, hogy BÁRMIRE képes vagyok - legyen az az élet bármely része, mert ha ilyen konzekvensen, megalkuvás nélkül végigcsinálok valamit, akkor akármilyen nagy cél sikerülni fog. Sőt, nem csak nekem, hanem BÁRKINEK, és mivel eleve ezzel a feltevéssel kezdtem bele, szívesen segítek bárkinek ugyanezt bebizonyítani. Mert az győz, aki végigcsinálja.
Azért jövőre kitűztem a New York maratont, plusz hogy elkezdek úszni, szóval tavaszig kilométer gyűjtés, küzdés a téllel és megint hajráááá :-)
