Ma megint a kezembe akadt az „A kaktusz virága” c. előadás jegye, úgyhogy most már nem állom meg, hogy megírjam az ezzel kapcsolatos véleményem. A jegyet egy kedves ismerősömtől kaptam ajándékba augusztus végén a Budapesti Nyári Fesztivál kapcsán és kíváncsian vártam, hogy a nyár utolsó szabadtéri játéka hogy sül el a Városmajor színpadán. Hát úgy sült el, hogy a második felvonás 2. jeleneténél felálltunk és hazamentünk. Lehet, hogy túl konzervatív vagyok, de én azt a fajta előadást szeretem, amely elgondolkodtat, megérint, felemel, meghat vagy intelligensen szórakoztat. Ami hat rám, aminek az élménye még egy hétig vagy tovább is elkísér, amiből meríthetek, de a kedvencem az, amelyiktől megváltozik a szemléletem. Ezzel együtt egyből megfogalmazódott bennem, hogy mekkora óriási különbség van fesztivál és fesztivál között, mivel pár nappal előtte töltődtem fel élményekkel a Zsidó Nyári Fesztiválon. Ennek egyik fénypontja számomra a Dohány utcai zsinagógában volt, amikor Lajkó Félix és zenekara, majd vendégük Roby Lakatos és másodhegedűse zenéltek. Olyan élményben volt részem, ami azóta is olyan örömmel tölt el, hogy ha csak rá gondolok, elmosolyodom. Olyan színvonalú előadás volt, hogy akár a Carnegie Hallban is ülhettem volna. Megjegyzem mindkettejük játszott már ott - ahogy a világ szinte minden neves előadótermében, és persze nem véletlenül…Ilyen magas fokú, megalkuvás nélküli, szenvedéllyel megélt 1000%-os jelenlét, ilyen profizmus, ilyen elhivatottság, ilyen tökéletes együttműködés, ilyen mértékű szeretete és tisztelete a zenének, és egymásnak, ilyen mértékű felszabadultság, elmélyülés, játékosság, öröm, ilyen tüzes elhivatottság és nagybetűs alázat. EZ az, amit érdemes támogatni, amire érdemes odafigyelni. EZ az, aminek a végét önkéntelenül is mindenki ujjongva és torkaszakadtából bravózva, pirosra tapsolt tenyérrel próbál elodázni; szomjasan és reménykedve visszatapsolni. Bár ez a koncert tényleg meghatározó élmény volt számomra, de igazából a Zsidó Nyári Fesztiválon nem nagyon lehet félrenyúlni. Nyugodt szívvel ajánlom Nikola Parov koncertjeit, Dés László és barátai zenés irodalmi estjeit, a Rumbach utcai zsinagóga csodálatos akusztikájú koncertjeit és bármelyik másikat is. Mind egytől egyig lélekemelő és világszínvonalú.
El is gondolkodtam a legújabb szélsőjobbos botrányokat olvasva, hogy mennyivel szegényebbek lennénk, ha ezeket a végtelenül tehetséges, szerb, zsidó, roma, román és egyéb kisebbséghez tartozó embereket kiszorítanánk Magyarországról; ha - Cicero után szabadon - nem gyönyörködhetnénk a változatosságban. Mi maradna nekünk? Az „ősmagyar” rasszisták, a fasiszták, és a gyávák. Ezzel együtt pedig a gyűlölet, az intolerancia és az átok. Ezek pedig nem éppen a művészi világszínvonal mozgató rugói…
A Jerusalem Gate hotelből, ahol laktunk, fantasztikus kilátás nyílt a Húrok hídjára, amelyet minden nap megcsodáltam és egyből megértettem a hidak szerelmeseinek érzéseit.Minden nap, amikor kimozdultunk átmentünk ez alatt a híd alatt, amely Jeruzsálem új nevezetességét, a villamost hivatott az egyik legforgalmasabb csomópont fölé emelni. Mindezt oly nagyvonalúan és kecsesen, amit Jeruzsálemtől (és Calatrava-tól) már megszokhattunk, és amely méltán emeli Jeruzsálemet nem csak a történelmi, de a turisztikai világvárosok soraiba is.
A régi és az új kontrasztja egyébként is lépten-nyomon jelen van a városban, de mivel mindkettő konzisztens stílussal rendelkezik, ezért csak egymást erősítik és a történelem és a város így élhető és barátságos lesz. A Húrok hídja 119 méteres magasságával jelenleg a város legmagasabb építménye. A hidat egyetlen ferdén megtört pilon ellensúlyozza 66 acélkábel segítségével, amely így szándékosan egy húros hangszer látványára emlékeztet. Nem véletlenül, hiszen Dávid városában vagyunk, aki híres volt arról, hogy lantján minden nap dicséretet zengett a Mindenhatónak. De hogy ne csak kívülről csodálhassa a bámészkodó, csodás sétát tehet a rajta futó üvegfalú gyalogúton.
Miután pedig kigyönyörködte magát, felszállhat a világ egyik legmodernebb villamosára. A villamosra, amely átadása hasonlóan hosszúra nyúlt, mint nálunk a 4es metróé, de garantáltan nem „financiális” okokból, hanem mert rettentően nagyvonalúan és bevállalósan nem kisebb feladatot tűztek ki vele célul, mint hogy halkan összekössék Kelet és Nyugat-Jeruzsálemet, amelyet az előzetes tiltakozások és bojkottok ellenére azért 2011-ben sikerült megvalósítani. A nagy ellenállásra való tekintettel mindenesetre megerősítették az üvegezést, de néhány kisebb inzultustól eltekintve mindenki saját megelégedésére használja a járművet - ékes bizonyítékul arra, hogy a köznapi életben zsidók és arabok jól megférnek egymás mellett. A zsidók például számtalan törvényük ellenére teljesen magától értetődően használják ki az időt a villamoson a Tóra olvasására vagy akár az imádságra. Izrael nyitottságát és barátságosságát mutatja, hogy minden kiírás és bemondás 3 nyelven zajlik – angolul, héberül és arabul. Ezen felül a zsidók is nagyon segítőkészek és kedvesek, sőt láthatóan szeretik az idegeneket. Egészen elkötelezettek a segítségnyújtásban. Olyannyira, hogy ha valamilyen okból nem tudnak segíteni, de látják, hogy tanácstalan vagy, szereznek neked valakit, aki tud.
Egyébként az egész villamos rettentően profin szervezett: minden megállóban minden módon lehet fizetni az automatáknál (apróval, bankjeggyel, bankkártyával), 8 percenként jár szombat kivételével és természetesen azonnal összehangolták az összes buszjárattal, amelyeken előre lehet átszállójegyet váltani. A legjobban viszont az tetszik, hogy az útvonal 3 pontján is létesítettek „park and ride” parkolót, ahol aznapra érvényes „JKV” jeggyel ingyenesen lehet parkolni egész nap. Ezt nevezem én tehermentesítésnek!