A Jeruzsálem Maraton projekt

Hogy miért tartott idáig megírni a második maratonom utáni első cikket? Igazából rájöttem, hogy EZ az igazi kérdés.

Amikor megjöttem mindjárt írtam egy élménybeszámolót a maratonról. Aztán átolvastam, és rájöttem, hogy semmi értelme megint leírni, hogy melyik kanyarban mi történt futás közben, mert ez senkit nem érdekel a futókon kívül. Őszintén, miután elmondtam így ezt egy pár embernek már engem is nagyon untatott. Szóval bajban voltam, mert válaszolni kellett a „Milyen volt?” kérdésre, nekem pedig nem volt válaszom a fentiek miatt. Viszont volt egy hatalmas élményem. Az az élmény, hogy egy maraton – főleg Jeruzsálemben – nem csak fizikai szinten zajlik, hanem ez maga a szellemi-lelki csodák kincses ládája. Szóval megírtam a történetnek ezt a másik felét is, de rájöttem, hogy ezt meg csak a keresztények és a nem teljesen beton-materialisták értik majd. Tehát ott voltam, hogy van két posztolhatatlan cikkem, és ha személyesen megkérdeznek, még mindig csak hablatyolni tudok. Miért? Mert nekem egy konkrét megtapasztalásom volt Isten segítségéről és ugyebár nem mindenkinek egyértelmű, hogy Isten nemcsak hogy létezik, hanem személy, aki személyesen törődik velünk, és ha baj van, konkrét segítséget tud (és akar is) nyújtani.

Szóval igazából CSODA történt: 35 km körül nem tudtam már futni – sőt menni is alig, de akkor jött egy olyan extra erő, ami nem csak hogy elvitt a célig, hanem komoly tempóval, hajrázva értem a célba! Eredmény: 1 órát javítottam az időmön az első maratonhoz képest.

Éééés A LEGNAGYOBB LÉNYEG: az, hogy a maraton során mit lehet megtanulni az ÉLETRŐL? Hát azt, hogy

Ha azt csinálom, amit kell, és ott vagyok, ahol kell, akkor olyan erőforrásokhoz juthatok hozzá, ami messze túlmutat a sajátomon.

 Ez pedig az éves célkitűzésimre nézve elképesztő dimenziókat nyitott meg.

 És most hadd invitáljalak meg egy gondolatra: Ha tudnád, hogy ez az extra erő neked is tutira ott lesz,amikor a saját erőd végre érsz, TE MENNYIVEL TOLDANÁD MEG A CÉLJAIDAT?

Nagyon lelkes vagyok, hogy már most látszik, hogy a tervezés egy teljesen új szintre emel mindent. Már írtam nektek, hogy majdnem mindent másképp csináltam a mostani maratoni felkészülésben, de a legfontosabb a tudatosság, a tervezés volt. Lehet, hogy sokatoknak ez teljesen egyértelmű lenne már az első maratonnál is, de bizton állíthatom, hogy ha valakinek egy dolog ennyire új, akkor a tervezésnek szintjei vannak. Az első maratonnál még csak a legfontosabb dolgokat tudtam bebiztosítani, mint például a megfelelő számú heti km lefutása, az alap sportruházat (jó minőségű futócipő, futónadrág, futópóló), a regisztráció és az odautazás. Most viszont mivel már van tapasztalatom a részletekről is (holtpont, frissítés, kalória bevitel, a szervezet reakciói, regenerálódási ideje stb.), már teljesen másképp tudtam tervezni.

A legfontosabb persze az edzésterv volt. Ez is kihívás volt, mert most már nem csak lefutni akarom, hanem gyorsabban is. Az hogy, az edzésbe belekerültek a gyorsító edzések, akkora pluszt jelentenek most, hogy én is csak csodálkozom. Az elején tényleg egy jó ideig oltári küzdés volt a gyorsító edzés, de 5 hét után egyszerűen berobbantam. Még Zsuzsi (tapasztalt futó partnerem) is azt mondta, hogy egyszerűen olyan, mintha nem is ugyanazzal a nővel futna, mint két hete. Ha kéritek és Zsuzsi hozzájárul, közzéteszem az edzéstervet szívesen. Közben megvettem az új futócipőt is és úgy látszik, ez egy igazi nyúlcipő (ott vettem ;-)). Szóval mi következik ebből? Hogy AKKOR IS, ha egy ideig vagy akár sokáig nem is látszik semmi eredménye az erőfeszítésednek, akkor is csak küzdj, mert a dolgok igenis mennek előre és minden nappal közelebb a BIZTOS ÁTTÖRÉS.

Mindebben azért sokat segített, hogy igen tapasztalt futópartnereim voltak, és mindig kaptam egy-egy jó tanácsot, tippet. Az egyik ilyen volt a ruházat. Ami az alapfelszereltség (cipő, futónadrág, technikai póló) mellé rám került, az egy kompressziós lábszárvédő, egy frissítő öv, egy rajtszámtartó, egy sildes sapka, és egy futókesztyű. Ebből bizton állíthatom, hogy a legjobb húzás a kompressziós lábszárvédő volt. Szinte egyáltalán nem okoz gondot így a regenerálódás. És itt megosztom a régi és az új csodacipőmet. A Nyúlcipőboltban nagyon megdicsértek, hogy milyen szépen elhasználtam. Béke poraira.

A másik jó tipp az volt, hogy mivel frissítsek és az, hogy maratonokon ki lehet vitetni a saját cuccot a frissítő pontokra. Zseniális! Ha nem vagy a leggyorsabbak között, a mezőny vége felé tipikusan nem marad neked semmi. Na de majd most! Ami pedig magát a doppingszereket illeti: a hajdani cola-szőlőcukor combo helyett a mostani felállás 1 Activator 1 órával verseny előtt, közben 5 kis üvegben feloldott Energy Plus zselé és csattanóként szalonnás kenyér katonák. Igen, SZALONNÁS, amit még ráadásul át kell csempésznem a határon, mert Izraelben esélyem nincs egy jó kis szalonnára. Iszonyú vicces. Egyébként ezt a tippet egy Ironman-től kaptam. Ő csak tudhassa! De tényleg. Ez nagyon komoly tudomány. Egy maratonon olyannyira a felső határát feszegeted a tested teljesítőképességének, hogy egy kis hiba is végzetes lehet. Megtudtam, hogy volt olimpikon, aki azért adta fel a versenyt, mert elrontotta a frissítést…

Visszatérve, hogy mit csináltam másképp. A következő az utazás. Elkerülve a last minute stresszt már jó pár hónappal előre megvolt a jegy, a szállások, a regisztráció. Így sokkal jobban tudom tervezni a programokat is. Sőt, már 1 hete a bőröndöm is elöl van, és szépen elkezdtem bepakolni, amit már lehet.

És mivel a mór már megtette a felkészülési kötelességét, és már nem kell görcsölni a következő héten, ezért elhatároztam, hogy az utolsó két hétben megtervezem és betanulom az online útvonal alapján, hogy melyik frissítőpontnál pontosan mit fogok enni, inni, és hogy mennyinek kell lennie a részidőmnek. Előre élvezem, hogy nem csak a nagyvilágba fogok futni. Mennyire más lesz így odamenni! Annyira, hogy már két hete csak az öröm feszeget az aggódás helyett. 4 nap múlva maraton! Szurkoljatok!

Már csak 12 nap és ismét Jeruzsálem maraton! Alig várom, hogy besöpörjem az elmúlt két év tapasztalatait, tanulságait. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez az érési folyamat mit fog produkálni. Érdekes látni, hogy mennyire másképp történtek most a dolgok, és én is mennyire másképp viszonyultam az egész felkészüléshez. Erről a következő cikkben részletesen is írok.

Szóval a felkészülés eleje még azt is mondhatom, hogy nehezebb volt, mert egyrészt bennem volt az „én ezt már tudom” biztonsága másrészt pedig nehéz volt megtalálni az újdonságot, az új kihívást – magyarul tök uncsi volt. Márpedig cél nélkül, motiválatlanul nem lehet futni. Ráadásul ijesztő volt látni, hogy ha nem tartom a heti 30-40 km-t, akkor mennyire szinte előröl kell mindent kezdeni. Hiába a sok bicikli, meg úszás. Szóval az eleje kifejezetten nyögvenyelős volt.

De amikor végre hajlandó voltam unottan is ráállni az edzésekre, megjöttek a segítségek is. És nem hiszitek el, hogy kik voltak a legnagyobb segítségeim: két 60 fölötti nő! Ahogy elkezdtünk együtt edzeni, olyan dolgok derültek ki, hogy én csak állandóan csodálkoztam. Egyrészt azon, hogy a szokásos keserűség és lemondás helyett mennyi élet, energia, egészséges gondolkodásmód, tettre készség, öröm és szabadság van bennük. Másrészt azon, hogy milyen mennyiségben és minőségben edzenek. Például csináltak maguknak edzéstervet heti 40-50-60 km-re benne gyorsító edzésekkel (!), és komolyan mondom, hogy én így 37 évesen kb. az 5. héten kezdtem el csak igazi futó partnerük lenni, addig csak kapkodtam a levegőt. Amikor pedig rákérdeztem, hogy melyik versenyre edzenek, azt mondták, hogy „Nem tudjuk, most megcsináljuk az alapozást, aztán amelyikhez kedvünk lesz.” Na, ezt adjátok össze! Ezt nevezem én igazi szabadságnak – meg azt, hogy ennyi idősen neon szerkóban nyomják. Ez nekem külön öröm. (Itt éppen oldalhódarában nyomjuk Zsuzsival)

Szóval úgy kinyílt a csipám, hogy micsoda perspektíva van abban, ha egy nő rendszeresen, 50 fölött is sportol. Ha csak egy egyszerű unokára vigyázásba gondolok bele. „Az ülj le oda szépen és rajzolgass” helyett igazi aktív programokra vinni őket: állatkert, kirándulás, sportolás, síelés. Vagy eszembe jut egy 50 fölötti barátnőm, aki heti háromszor kondizik. Emiatt nem csak hogy letagadhat egy tízest, és naponta kapja a bókokat, hanem fantasztikusan rugalmas maradt testileg ÉS lelkileg. Magyarul nem lett NÉNI. De ott van Ildikó is, aki mindig is sportolt, de most 48 évesen fogja lefutni velem élete első maratonját (!). Mit mondjak, fantasztikus csinosan néz ki. Nők! Hát mennyivel több ez az élet, mint az itt fáj-ott fáj-alig megyek?!

Tehát az új mottó: KÖLTS INKÁBB NEON FUTÓCUCCRA, MINT ORVOSRA!

Most hogy itt a shopping láz, ez is egy ilyen bejegyzés lesz - persze szigorúan Izrael/Jeruzsálem szempontból :-).
Szóval Izraelben ugyanúgy, mint nálunk, a fővárosban van a legnagyobb kínálat, de azért nem kellett nagyítóval keresni a kincseket máshol sem. Pl. a Holt tenger felé menet megálltunk egy pihenőnél, és abban a shopban láttam olyan ékszereket, hogy alig tudtam abbahagyni a csodálkozást. Régi római érméket helyeztek ékszerekbe olyan módon, ami kicsit sem megszokott. Sajnos nekik nincs honlapjuk, de pl. az Ayala bar ékszerek is különlegesek az anyagpárosításaik miatt, és ezeket még itthon is lehet kapni. A Holt tengernél is van egy-két bazár jellegű dolog, de ott is inkább a minőség a jellemző. Ott vettem egy csodaszép szoknyanadrágos selyem ruhát fillérekért. Szép ruhákat egyébként mindenhol lehet és érdemes venni, mert nagyon igényes, szép anyagokat használnak remek szabással (lásd Isteni divat). Világmárkákkal főleg a vadiúj, félig fedett Mamilla Centerben lehet találkozni, ami egy amerikai mintájú, de jeruzsálemi stílusú bevásárlóközpont. (Itt megnézheted 3D-ben, mert ez aztán tényleg izgalmas kettősség). Különleges az átlagos shopping mall-hoz képest, hogy sok "hazai" designer boltot találni, akik csípőből felveszik a versenyt a világmárkákkal. Egyik ilyen kedvencem Daniella Lehavi cipői és táskái.

Híres izraeli tervező, akinek az egész világon kapkodják a portékáját. Fantasztikusan finom bőrökkel dolgozik és benne vannak azok a pici részletek, amitől egyből beléjük lehet szeretni - és ahhoz képest, hogy designer, nem is túl drága. Aki viszont autentikus ajándékokra vágyik, talál bőven mindent az óvárosban (pl. onnan van a világszép sálam), de azért nagyon érdemes ellátogatni a Machane Yehuda piacra (a helyiek shuk-nak becézik), ahol fantasztikus fűszereket, édességeket, szárított egzotikus gyümölcsöket de ruhákat is találni. Emellett hetente rendeznek kézműves vásárt.

Szóval lenyűgöző látni, hogy milyen gyönyörűen ölelkezik itt a szent hagyomány a csillogó, harsogó modernséggel. Ha végiggondolom, micsoda öröm ezeket csak látni is...mindjárt mennék vissza.

Összes cikk

A Jerusalem Gate hotelből, ahol laktunk, fantasztikus kilátás nyílt a Húrok hídjára, amelyet minden nap megcsodáltam és egyből megértettem a hidak szerelmeseinek érzéseit.Minden nap, amikor kimozdultunk átmentünk ez alatt a híd alatt, amely Jeruzsálem új nevezetességét, a villamost hivatott az egyik legforgalmasabb csomópont fölé emelni. Mindezt oly nagyvonalúan és kecsesen, amit Jeruzsálemtől (és Calatrava-tól) már megszokhattunk, és amely méltán emeli Jeruzsálemet nem csak a történelmi, de a turisztikai világvárosok soraiba is.

A régi és az új kontrasztja egyébként is lépten-nyomon jelen van a városban, de mivel mindkettő konzisztens stílussal rendelkezik, ezért csak egymást erősítik és a történelem és a város így élhető és barátságos lesz. A Húrok hídja 119 méteres magasságával jelenleg a város legmagasabb építménye. A hidat egyetlen ferdén megtört pilon ellensúlyozza 66 acélkábel segítségével, amely így szándékosan egy húros hangszer látványára emlékeztet. Nem véletlenül, hiszen Dávid városában vagyunk, aki híres volt arról, hogy lantján minden nap dicséretet zengett a Mindenhatónak. De hogy ne csak kívülről csodálhassa a bámészkodó, csodás sétát tehet a rajta futó üvegfalú gyalogúton.

Miután pedig kigyönyörködte magát, felszállhat a világ egyik legmodernebb villamosára. A villamosra, amely átadása hasonlóan hosszúra nyúlt, mint nálunk a 4es metróé, de garantáltan nem „financiális” okokból, hanem mert rettentően nagyvonalúan és bevállalósan nem kisebb feladatot tűztek ki vele célul, mint hogy halkan összekössék Kelet és Nyugat-Jeruzsálemet, amelyet az előzetes tiltakozások és bojkottok ellenére azért 2011-ben sikerült megvalósítani. A nagy ellenállásra való tekintettel mindenesetre megerősítették az üvegezést, de néhány kisebb inzultustól eltekintve mindenki saját megelégedésére használja a járművet - ékes bizonyítékul arra, hogy a köznapi életben zsidók és arabok jól megférnek egymás mellett. A zsidók például számtalan törvényük ellenére teljesen magától értetődően használják ki az időt a villamoson a Tóra olvasására vagy akár az imádságra. Izrael nyitottságát és barátságosságát mutatja, hogy minden kiírás és bemondás 3 nyelven zajlik – angolul, héberül és arabul. Ezen felül a zsidók is nagyon segítőkészek és kedvesek, sőt láthatóan szeretik az idegeneket. Egészen elkötelezettek a segítségnyújtásban. Olyannyira, hogy ha valamilyen okból nem tudnak segíteni, de látják, hogy tanácstalan vagy, szereznek neked valakit, aki tud.

Egyébként az egész villamos rettentően profin szervezett: minden megállóban minden módon lehet fizetni az automatáknál (apróval, bankjeggyel, bankkártyával), 8 percenként jár szombat kivételével és természetesen azonnal összehangolták az összes buszjárattal, amelyeken előre lehet átszállójegyet váltani. A legjobban viszont az tetszik, hogy az útvonal 3 pontján is létesítettek „park and ride” parkolót, ahol aznapra érvényes „JKV” jeggyel ingyenesen lehet parkolni egész nap. Ezt nevezem én tehermentesítésnek!

Összes cikk itt

A maratont péntek délután egy órakor fejeztem be, és miután aludtam egy nagyot, végre tudtam egy jóízűt vacsorázni. Addig szinte semmit nem tudtam enni, mert a hosszú futás közben leáll a gyomor és eltelik egy kis idő mire visszabeszélés nélkül befogad bármit is. Na hát most sem kellett nagyon erőlködnie, mert olyan éhes voltam, hogy kis túlzással sejtszinten szívta be a szervezetem a kaját. Ettől végre lett egy kis erőm, úgyhogy a rendes „napi járattal” le is mentem a Siratófalhoz (továbbiakban a Fal, az előző cikkben említett okok miatt). Még nem igazán voltam magamnál, úgyhogy aznap még csak annyit tudtam észlelni, hogy mennyivel felszabadultabbak az emberek, de másnap már teljes egészében fel tudtam fogni hogy mi történik:

Reggeli után alig vártam, hogy ezzel a győztes érzéssel a szívemben ismét megnézhessem a várost és hála Istennek gyönyörű napos idő fogadott. Ahogy haladtunk a belváros felé feltűnt, hogy minden zsidó ugyanarra tart és mindenki ünneplőben van. Nahát, mi ez a nagy felhajtás? Hát persze! Péntek napnyugtától szombat napnyugtáig Sabbath van! Hát ez volt már tegnap is a Falnál! Halleluja! Jeruzsálemben láthatom a híres Sabbath-ot! Azt az ünnepet, amikor a zsidók - Mózes rendelése szerint - felöltik a legszebb ruhájukat és felöltöztetik a szívüket is ünneplőbe. Nem dolgoznak, hanem csak ünnepelnek. Még a liftben is. A Sabbath liftben nem kell és nem is lehet megnyomni a gombot, csak beszállni és megvárni, míg eljutsz arra az emeletre, ahová szeretnél. Addig olyan, mint a magyar gyorsvonat: „minden állomáson és megállóhelyen megáll”. Szóval elég komolyan veszik az ünneplést. Péntek délután egyszer csak elindul egy irányba az egész város és estére már tömegek vannak a Falnál. Ott aztán teljes szabadságban adnak hálát Istennek és csak örülnek egymásnak. A fiatalok főleg, de az idősek is újra és újra körtáncba fognak és csak ropják és ropják. Az egész környéket betöltik az öröm zajai.

Eszembe jutott, hogy mennyivel több gondjuk van, mint nekünk. Állandó fenyegetettségben élnek, mert az országuk megalakulása az összes környező ország azon igyekszik, hogy megsemmisítse. Már az is többször előfordult, hogy kifejezetten Sabbath-kor bombázták őket az arabok. Mégis – és talán éppen ezért – különös gondot fordítanak az ünnepekre, a kikapcsolódásra, az örömre. Hagynak maguknak időt, hogy lerázzák magukról a terhek súlyát, mert nem hajlandóak és sosem voltak hajlandóak felvenni az áldozat szerepét. Reménységgel emlékeznek a régi győzelmekre és nem nosztalgiával, vagy lemondással; a múlt vereségeit , veszteségeit pedig inkább tanító célzattal emlegetik. Tisztában vannak vele, hogy ha veszteség érte őket, arról csak ők tehetnek. Így aztán sosem keserűek, sőt régóta bámulom, hogy mennyire szeretik az életet. Itthon is leginkább arról ismerem meg a zsidókat, hogy bennük van az az agyonverhetetlen élet, ami legtöbbször játékossággal – néha infantilizmussal - is párosul. Szóval legszívesebben terápiás beutalóként osztogatnám az izraeli repjegyeket a mi drága sírva vigadó, múlton búsuló juhászainknak, hogy kapjanak egy kis beoltást a búbánat ellen. Hogy ők is megtudják: „az Úr öröme a mi erősségünk”

Összes cikk itt

Többen kérdeztétek, hogy mennyire volt „necces” a közbiztonság, és hogy nem féltem-e mire rávágtam, hogy tök rendben volt, és egyáltalán nem féltem – maximum attól, hogy nem tudom végigfutni a maratont. El is gondolkodtam, hogy tényleg milyen furcsa, hogy ez a kérdés csak a megérkezésig foglalkoztatott igazán. Ugyan a beengedés elég szigorú volt, és a repülőtéren nem lehetett fényképezni, de utána már nemigen foglalkoztatott a kérdés. Azért sem, mert már tudtam, hogy a világ egyik legfejlettebb védelmi rendszerével rendelkezik (lásd pl. a Vaskupola (Iron Dome) rakétapajzs, ami már a levegőben aktiválja az ellenséges rakétát, mielőtt még becsapódna), de leginkább két nagyon egyszerű oka volt: egyrészt a versenyre koncentráltam, másrészt lépten-nyomon állig felfegyverzett izraeli katonákba botlottam, és a kezdeti rácsodálkozás után ez inkább megnyugtató volt, mint félelmetes, mert tisztán látszott, hogy azért vannak ott, hogy a békét biztosítsák. Ez egy elég szembeötlő különbség az eddigi tapasztalataimhoz képest. Két olyan sztorit is tudok mondani, ahol ez elég látványos volt. Egyszer akkor, amikor a különböző kirándulások alkalmával különböző területeket léptünk át, és a katonák feljöttek átvizsgálni a buszt. Ez volt az első olyan élményem, hogy nem éreztem magam megfélemlítve. Feljöttek, köszöntek, gyorsan, flottul megvizsgálták az utasteret, utána köszöntek, és távoztak. Nekem meg leesett az állam, a profizmustól: 1 - nem éreztem magam bűnözőnek, 2 - pár perc alatt végeztek, 3 - abszolút biztos vagyok benne, hogy bármit megtaláltak volna, ami nem odavaló ez alatt a rövid idő alatt is. A másik igencsak megnyugtató élmény volt, amikor ránk esteledett, és 11-kor kellett átvágni az óváros arab negyedén, de egy kicsit sem kellett félni, mert akkor is, mint valami őrangyal, végig ott álltak a zsidó katonák.

Izraelben egyébként nagyon komolyan veszik a védelmet, mert már az alapítás is hatalmas küzdelem volt. A fenyegetettség és a folyamatos támadások azonban azóta sem szűntek. (Nem csoda, hiszen Izrael az egyetlen demokratikus állam a Közel-Keleten.) Ennek az lett az egyik következménye, hogy 18 évtől mindenki sorköteles. A fiúk 3 évre, a lányok 21 hónapra vonulnak be. Tehát gyakorlatilag a járókelők többsége tudná, hogy mi a dolga vészhelyzetben. A sok támadás ellenére jól mutatja a hozzáállásukat, hogy a hadseregben a krav-maga-t tanítják. (Izrael küzdősportja, ami arról híres, hogy ez az egyetlen, ami a védekezésen alapul …)

Ígértem, hogy a győzelmen kívül azt is megosztom Veletek, hogy milyen más élményekben volt részem. Ezt azért is tartom fontosnak, mert ez az egy év nem csak a maratonról szólt, hanem arról is, hogy végre eljuthatok a Szent Földre.

Az egyik nagy élményem a Nyugati Fal (magyarul -  és csak magyarul - a Siratófal) és a körülötte zajló élet volt. Ezért is döntöttem úgy, hogy az utolsó napot szinte teljesen ott töltöm. Csak ülök ott, Isten tenyerén és hagyom, hogy áradjon rám az az élet, öröm és békesség, ami ott olyan egyértelmű, hogy szinte harapni lehet.

Arra vágytam, hogy csak ott üljek, és vegyem az áldást. Az egyik nagy áldás például az volt, hogy megfigyelhettem a zsidó fiatalokat, a családokat ahogy egymáshoz, Istenhez és ehhez a szent helyhez viszonyulnak. Az már önmagában egy gyönyörűség volt látni, hogy a tinédzser lányok milyen természetes tisztelttel viselkedtek a Falnál, hogy pl. milyen egyértelműen és szeretetteljesen segítették egymást, figyeltek egymásra, hogy milyen finoman és diszkréten figyelmeztették a másikat, amikor szükség volt rá. Teljesen leesett az állam, mert látszott, hogy ilyen fiatalon már mélységében értik az egymás iránti felelősséget és szolgálatot. Fegyelmezettek, de kicsit sem görcsösek, hanem kiegyensúlyozottak és szabadok. Ez nyilvánvalóan abból is adódik, hogy a zsidók többsége nagycsaládos, így már korán megtanulják, hogy nem egyedül vannak, és hogy mi a szerepük a családban. Például abban is tökéletesen működnek ezek a nagy családok, hogy a szülői és gyermekszerepek teljesen a helyükön vannak. Az apai, illetve a szülői tekintély kérdésen felüli, és egyáltalán nem látni olyan gyerekuralmat, mint az egy gyermekes családoknál. Rend és harmónia van. Önmagában a nagy család persze nem termel harmónikus személyiségeket, de amit azon a napon a sok bar-micva-n láttam, mindent megmagyaráz.

A bar-micva-n azt ünneplik, hogy a fiúk elérik a 12 éves kort, és innentől – bizonyos feladatok teljesítése után – felnőttnek számítanak. Aznap az ünneplést már messziről lehetett hallani, mint Sabbatkor is, hogy nevükhöz hűek legyenek, ugyanis a zsidó név azt jelenti, hogy Isten dicsőítő ember. Szóval akkora csinnadrattát csaptak, hogy hatalmas parti hangulat volt. Az emberek énekeltek, táncoltak, sófárokkal kürtöltek, gitároztak, örültek és éljeneztek, és több családban a vállukra is vették az ünnepeltet. Így vonultak oda a Nyugati Falhoz. Már ez is megmutatja azt a végtelen szeretetet és megbecsülést, amivel egymáshoz viszonyulnak, de a legjobban az tetszett, ahogy a sok örömködő anyuka, testvér, nagynéni és unakohúg fürtökben lógtak a nemeket elválasztani hivatott paravánon.  A székekről – amiken máskor imádkozni szoktak, állva dobálták át a cukorkákat marokszám, miközben hangosan ujjongtak. Ez a kettősség – a szabályok szerint való élet, és a szeretetben való teljes szabadság lenyűgöző egymás mellettiségét meglátni, nekem önmagában nagy tanítás volt. 

to be continued

Először is bocsánat, bocsánat BOCSÁNAT A KÉSÉSÉRT! Bevallom azért is késtem, mert annyi, de annyi minden történt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. (Egyébként alig vártam, hogy megoszthassam veletek ezt a nagyszerű győzelmet.) Szóval, hogy enyhítsem ezt a szégyenletes malőrt, plusz hogy minél több élményből részesüljetek, ezennel bejelentem, hogy a blog ezzel nem ér véget, hanem addig foglak ellátni benneteket képpekkel, vicces vagy érdekes sztorikkal, amíg már nem jut eszembe több – az pedig nem mostanában lesz J. A sorrend mindenesetre már megvan. Az első a GYŐZELEM:

Nem is tudom mihez lehet hasonlítani ezt az érzést. Csak álltam ott és fel sem fogtam. Megvan. Megvan! Megvan... TÉNYLEG MEGVAN! Végig fülig ért a szám, de a célban aztán meg végképp. Ott várt az érem, az arany fólialepel - kihűlés ellen, a futótársak, az újdonsült barátok, a barátnőm nagy öleléssel és a rengeteg érdeklődő sms-sel, hogy mi van mááár – 5 óra után már mindenki el kezdett izgulni, de nem volt gond, csak majdnem pont 6 órára sikerült a célvonal átlépése. 1000 sms barátoktól, családtól, drukkerektől, edzőtől. De jól esett! Annyira hálás vagyok a támogatásotokért! Annyira hálás vagyok minden izgulásért, minden jó szóért, minden imádságért, az igaz barátokért és minden új barátért! ÚRISTEN! Ennyi drukkolás, ennyi szeretet, ennyi öröm. ÖRÖM. Mit nekem fáradtság! Ez az egész 1 év annyira semminek tűnt. Még csak most kezdtem el, és már itt vagyok és megcsináltam!

Újra és újra megdöbbenek, hogy ez mekkora dolog, és hogy végülis nem is volt olyan durva csak rendszeresen csináltam valamit. Ennyi. Tudtam már az elején is, hogy ennyi, de végigélni és tényleg megtapasztalni, hogy bármilyen nagy dolgot meg lehet csinálni egy év konzekvens munkával: LENYŰGÖZŐ! Ez egy olyan győzelem, amit alkalmas pillanatban bármikor előhúzhatok a fiókból, hogy emlékeztessen: SEMMI SEM LEHETETLEN ANNAK, AKI HISZ. Még az sem, hogy 2 nap múlva kutya baja legyen J.

Még egyszer hadd köszönjem meg a támogatást és kérjek bocsánatot a késésért! A versenyen is nagy erőt adtatok nekem! Fontos volt, hogy minél inkább  együtt futhassak veletek, úgyhogy a verseny előtti nap felírtam egy papírra mindenki nevét, akik segítettek, támogattak, és betettem a zsebembe. Velem voltatok. Ez a győzelem a tiétek is! KÖSZÖNÖM! Kívánom, hogy ezt mindannyian átélhessétek!

To be continued...