A Jeruzsálem Maraton projekt

Holnap nagy napra ébredünk: első gyümölcs alias Helga (lásd régebbi poszt) itteni idő szerint hajnali 5-kor elindul a Jeruzsálem Maratonon hogy learassa a saját 1 éves, kemény munkájának a győzelmét. Ennek tiszteletére reggel én is starthoz állok lélekben vele és elmegyek egy nagyot futni. Alig várom az izgalmas híreket! Nekem is olyan mintha tegnap lett volna: az izgalom, az érzés, hogy ott lehetek végre, a Siratófal, Isten tapintható jelenléte, és a fantasztikus, dicsőséges győzelem. HAJRÁ HELGA!!

Amikor belekezdtem a blogírásba, azt gondoltam: „ha csak egy embernek kedve támad emiatt futni, már megérte”. Legnagyobb örömömre elmondhatom: MÁR MEGÉRTE. Ugyanis Helgát - aki ugyanannyira nem futott, mint én - idén áprilisban elkapta a futóláz, és bár 10 kilométeres célt tűzött ki maga elé a 2014-es Jeruzsálem maratonra, olyan szépen vette az akadályokat, hogy javasoltam, hogy az októberi Spar előtt fussa meg a félmaratont. Kis tiltakozás után, végül beadta a derekát és két hét rákészüléssel dicsőségesen megfutotta a 28. Nike félmaratont 2:21:42 alatt. FANTASZTIKUS!

Lábjegyzet: Mivel ilyen szép idővel futotta a félmaratont, mindjárt felbátorodott, és megegyeztünk, hogy októberben 30 km Spar, plusz lehet, hogy novemberben Balaton maraton, aztán szép, gondos téli kilométer gyűjtés és tavasszal irány a Jeruzsálem MARATON! Ez ám a  győzelem! Magunkat és a képességeinkről alkotott képünket többszörösen átugorni.

GRATULÁLOK a szép eredményhez! HAJRÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Összes cikk itt

A maratont péntek délután egy órakor fejeztem be, és miután aludtam egy nagyot, végre tudtam egy jóízűt vacsorázni. Addig szinte semmit nem tudtam enni, mert a hosszú futás közben leáll a gyomor és eltelik egy kis idő mire visszabeszélés nélkül befogad bármit is. Na hát most sem kellett nagyon erőlködnie, mert olyan éhes voltam, hogy kis túlzással sejtszinten szívta be a szervezetem a kaját. Ettől végre lett egy kis erőm, úgyhogy a rendes „napi járattal” le is mentem a Siratófalhoz (továbbiakban a Fal, az előző cikkben említett okok miatt). Még nem igazán voltam magamnál, úgyhogy aznap még csak annyit tudtam észlelni, hogy mennyivel felszabadultabbak az emberek, de másnap már teljes egészében fel tudtam fogni hogy mi történik:

Reggeli után alig vártam, hogy ezzel a győztes érzéssel a szívemben ismét megnézhessem a várost és hála Istennek gyönyörű napos idő fogadott. Ahogy haladtunk a belváros felé feltűnt, hogy minden zsidó ugyanarra tart és mindenki ünneplőben van. Nahát, mi ez a nagy felhajtás? Hát persze! Péntek napnyugtától szombat napnyugtáig Sabbath van! Hát ez volt már tegnap is a Falnál! Halleluja! Jeruzsálemben láthatom a híres Sabbath-ot! Azt az ünnepet, amikor a zsidók - Mózes rendelése szerint - felöltik a legszebb ruhájukat és felöltöztetik a szívüket is ünneplőbe. Nem dolgoznak, hanem csak ünnepelnek. Még a liftben is. A Sabbath liftben nem kell és nem is lehet megnyomni a gombot, csak beszállni és megvárni, míg eljutsz arra az emeletre, ahová szeretnél. Addig olyan, mint a magyar gyorsvonat: „minden állomáson és megállóhelyen megáll”. Szóval elég komolyan veszik az ünneplést. Péntek délután egyszer csak elindul egy irányba az egész város és estére már tömegek vannak a Falnál. Ott aztán teljes szabadságban adnak hálát Istennek és csak örülnek egymásnak. A fiatalok főleg, de az idősek is újra és újra körtáncba fognak és csak ropják és ropják. Az egész környéket betöltik az öröm zajai.

Eszembe jutott, hogy mennyivel több gondjuk van, mint nekünk. Állandó fenyegetettségben élnek, mert az országuk megalakulása az összes környező ország azon igyekszik, hogy megsemmisítse. Már az is többször előfordult, hogy kifejezetten Sabbath-kor bombázták őket az arabok. Mégis – és talán éppen ezért – különös gondot fordítanak az ünnepekre, a kikapcsolódásra, az örömre. Hagynak maguknak időt, hogy lerázzák magukról a terhek súlyát, mert nem hajlandóak és sosem voltak hajlandóak felvenni az áldozat szerepét. Reménységgel emlékeznek a régi győzelmekre és nem nosztalgiával, vagy lemondással; a múlt vereségeit , veszteségeit pedig inkább tanító célzattal emlegetik. Tisztában vannak vele, hogy ha veszteség érte őket, arról csak ők tehetnek. Így aztán sosem keserűek, sőt régóta bámulom, hogy mennyire szeretik az életet. Itthon is leginkább arról ismerem meg a zsidókat, hogy bennük van az az agyonverhetetlen élet, ami legtöbbször játékossággal – néha infantilizmussal - is párosul. Szóval legszívesebben terápiás beutalóként osztogatnám az izraeli repjegyeket a mi drága sírva vigadó, múlton búsuló juhászainknak, hogy kapjanak egy kis beoltást a búbánat ellen. Hogy ők is megtudják: „az Úr öröme a mi erősségünk”

Összes cikk itt

Többen kérdeztétek, hogy mennyire volt „necces” a közbiztonság, és hogy nem féltem-e mire rávágtam, hogy tök rendben volt, és egyáltalán nem féltem – maximum attól, hogy nem tudom végigfutni a maratont. El is gondolkodtam, hogy tényleg milyen furcsa, hogy ez a kérdés csak a megérkezésig foglalkoztatott igazán. Ugyan a beengedés elég szigorú volt, és a repülőtéren nem lehetett fényképezni, de utána már nemigen foglalkoztatott a kérdés. Azért sem, mert már tudtam, hogy a világ egyik legfejlettebb védelmi rendszerével rendelkezik (lásd pl. a Vaskupola (Iron Dome) rakétapajzs, ami már a levegőben aktiválja az ellenséges rakétát, mielőtt még becsapódna), de leginkább két nagyon egyszerű oka volt: egyrészt a versenyre koncentráltam, másrészt lépten-nyomon állig felfegyverzett izraeli katonákba botlottam, és a kezdeti rácsodálkozás után ez inkább megnyugtató volt, mint félelmetes, mert tisztán látszott, hogy azért vannak ott, hogy a békét biztosítsák. Ez egy elég szembeötlő különbség az eddigi tapasztalataimhoz képest. Két olyan sztorit is tudok mondani, ahol ez elég látványos volt. Egyszer akkor, amikor a különböző kirándulások alkalmával különböző területeket léptünk át, és a katonák feljöttek átvizsgálni a buszt. Ez volt az első olyan élményem, hogy nem éreztem magam megfélemlítve. Feljöttek, köszöntek, gyorsan, flottul megvizsgálták az utasteret, utána köszöntek, és távoztak. Nekem meg leesett az állam, a profizmustól: 1 - nem éreztem magam bűnözőnek, 2 - pár perc alatt végeztek, 3 - abszolút biztos vagyok benne, hogy bármit megtaláltak volna, ami nem odavaló ez alatt a rövid idő alatt is. A másik igencsak megnyugtató élmény volt, amikor ránk esteledett, és 11-kor kellett átvágni az óváros arab negyedén, de egy kicsit sem kellett félni, mert akkor is, mint valami őrangyal, végig ott álltak a zsidó katonák.

Izraelben egyébként nagyon komolyan veszik a védelmet, mert már az alapítás is hatalmas küzdelem volt. A fenyegetettség és a folyamatos támadások azonban azóta sem szűntek. (Nem csoda, hiszen Izrael az egyetlen demokratikus állam a Közel-Keleten.) Ennek az lett az egyik következménye, hogy 18 évtől mindenki sorköteles. A fiúk 3 évre, a lányok 21 hónapra vonulnak be. Tehát gyakorlatilag a járókelők többsége tudná, hogy mi a dolga vészhelyzetben. A sok támadás ellenére jól mutatja a hozzáállásukat, hogy a hadseregben a krav-maga-t tanítják. (Izrael küzdősportja, ami arról híres, hogy ez az egyetlen, ami a védekezésen alapul …)

Először is bocsánat, bocsánat BOCSÁNAT A KÉSÉSÉRT! Bevallom azért is késtem, mert annyi, de annyi minden történt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. (Egyébként alig vártam, hogy megoszthassam veletek ezt a nagyszerű győzelmet.) Szóval, hogy enyhítsem ezt a szégyenletes malőrt, plusz hogy minél több élményből részesüljetek, ezennel bejelentem, hogy a blog ezzel nem ér véget, hanem addig foglak ellátni benneteket képpekkel, vicces vagy érdekes sztorikkal, amíg már nem jut eszembe több – az pedig nem mostanában lesz J. A sorrend mindenesetre már megvan. Az első a GYŐZELEM:

Nem is tudom mihez lehet hasonlítani ezt az érzést. Csak álltam ott és fel sem fogtam. Megvan. Megvan! Megvan... TÉNYLEG MEGVAN! Végig fülig ért a szám, de a célban aztán meg végképp. Ott várt az érem, az arany fólialepel - kihűlés ellen, a futótársak, az újdonsült barátok, a barátnőm nagy öleléssel és a rengeteg érdeklődő sms-sel, hogy mi van mááár – 5 óra után már mindenki el kezdett izgulni, de nem volt gond, csak majdnem pont 6 órára sikerült a célvonal átlépése. 1000 sms barátoktól, családtól, drukkerektől, edzőtől. De jól esett! Annyira hálás vagyok a támogatásotokért! Annyira hálás vagyok minden izgulásért, minden jó szóért, minden imádságért, az igaz barátokért és minden új barátért! ÚRISTEN! Ennyi drukkolás, ennyi szeretet, ennyi öröm. ÖRÖM. Mit nekem fáradtság! Ez az egész 1 év annyira semminek tűnt. Még csak most kezdtem el, és már itt vagyok és megcsináltam!

Újra és újra megdöbbenek, hogy ez mekkora dolog, és hogy végülis nem is volt olyan durva csak rendszeresen csináltam valamit. Ennyi. Tudtam már az elején is, hogy ennyi, de végigélni és tényleg megtapasztalni, hogy bármilyen nagy dolgot meg lehet csinálni egy év konzekvens munkával: LENYŰGÖZŐ! Ez egy olyan győzelem, amit alkalmas pillanatban bármikor előhúzhatok a fiókból, hogy emlékeztessen: SEMMI SEM LEHETETLEN ANNAK, AKI HISZ. Még az sem, hogy 2 nap múlva kutya baja legyen J.

Még egyszer hadd köszönjem meg a támogatást és kérjek bocsánatot a késésért! A versenyen is nagy erőt adtatok nekem! Fontos volt, hogy minél inkább  együtt futhassak veletek, úgyhogy a verseny előtti nap felírtam egy papírra mindenki nevét, akik segítettek, támogattak, és betettem a zsebembe. Velem voltatok. Ez a győzelem a tiétek is! KÖSZÖNÖM! Kívánom, hogy ezt mindannyian átélhessétek!

To be continued...

Ez a város egyszerűen fantasztikus! Olyannyira, hogy nagyrészt el is felejtek izgulni. Már körbejártuk a várost és tényleg nagyon dimbes-dombos. Ezen kívül minden a kezünkre játszik – mondhatnám "I've got into the flow". Még az idő is nekünk kedvez. Tegnap 21, ma 15 és holnapra is 15 fokot mondanak. Otthon begyűjtöttem az utolsó "hamubasült" jókívánságokat, tanácsokat. Mindenki nagyon szurkol és ezennel Neked is megköszönöm, hogy ezt teszed/tetted. Ennél többet mit kívánhatok?  

Az utolsó hónap/hét harcai után – betegség, utolsó hosszú futás esőben, támogatók (még mindig sikertelen) keresése – itt lenni már győzelem. Egy megvalósult álom. Látni a várost, ahol Dávid uralkodott, és ami a világ köldöke, elutazni és fürödni a Holt tengerben, ez mind-mind egy álom beteljesülése.  Holnap pedig hiszem, hogy a „küldetésem” beteljesedése. Holnap reggel 7-kor (otthoni idő szerint 6-kor) indul a Mandula és remélem délig meg sem áll :-).

PS: a magyarok nagy népszerűségnek örvendtek a ma esti közös tészta partin, amit a résztvevőknek tartott a rendezvény központ. A világ minden tájáról odajöttek és youtube riportot készítettek velünk, lelkesen fényképezkedtek velünk,  és az atv-től Gajdos Tamás is meginterjúvolt minket – lehet, hogy még a blog is belekerül a műsorba.  Szóval lájlkoljatok, mert BENNE LESZÜNK A TÉVÉBEN! :-D.

Kis kihagyás után, de ismét itt vagyok. Jelentem nem vesztem el, csak hála Istennek tényleg olyan izgalmas és esemény teli volt a Balaton és az azutáni hét, hogy most tudok először egy kicsit nyugodtan írni. (Egyszer már volt egy olyan gondolatom, hogy a blog-írás nagyobb feladat lesz, mint a futás és szerintem nem sokat tévedtem)

Kezdjük a Balcsinál. Mire lejutottam a partra, az aztán igazán kalandos volt. Kilenckor már elindultam, hogy legyen időm az egyik ismerősömet letenni a Budaörsi Outletnél a bizonyos Old Timer Sokadalom c. eseményre. Nahát olyanokat láttam, hogy leesett az állam.

Kis pluszként Trabi találkozó is volt, ami meg külön vicces, mióta az Exotictól tudjuk, hogy Trabanton szállni élvezet.

Autózni tényleg öröm, kivéve amikor azzal szembesülök , hogy már nincs 4 napos csak 1 hetes autópálya matrica. Ez biztos valami turizmus-élénkítő program része, valamelyik skót felmenőjű nagyokostól, aki magából kiindulva úgy gondolta, hogy az embereket annyira fogja zavarni, hogy 1 hetet fizetnek ki és csak 1-2 napot használják az autópályát, hogy majd bosszúból egy hétig kirándulnak. Innen üzenem, hogy a következő tényleg jó lépés az 1 napos lett volna…Aki egyetért lájkoljon, és ha elég gyűlik össze, továbbítom az ÁAK felé.

Na de semmi nem vehette el a kedvem, mert a barátnőm templomi esküvőjére hajtottam veszettül. Olyannyira, hogy észre sem vettem, hogy mindjárt kifogy a benzinem. Upsz, hát ez tényleg probléma, mert éppen előtte hajtottam el egy benzinkút mellett, és mint tudjuk a következő elég messze lesz. Gyorsan lehajtottam a pályáról, hátha valamelyik településen lesz valami kis kút, mielőtt az út szélén rekedek. Nagyban imádkozom, amikor meglátom egy panzió táblát. Gyorsan megállok, hogy útbaigazítást, segítséget kérjek, de sehol senki. Ez egy puszta, egy álmos kis falucska a 2 órai szieszta idején, tehát még az úton sincs senki. Egyszer csak valahonnan kikanyarodik egy fehér furgon. Odaszaladok, kérdem az embert, hogy hol van a legközelebbi kút, mondja, hogy másfél kilométerre, de azért a biztonság kedvéért jön addig mögöttem, mert látja, hogy nem nagyon könnyebbültem meg a hírre. Szükség is volt rá, mert az autóm leállt. Már kapta is elő a kis kannáját, és még csak fizetni sem engedett! Csak hálálkodni tudtam. Útközben eszembe jutott, hogy ha eljön a kút felé, felajánlom, hogy legalább feltöltöm a kannáját, de ahogy a benzinkút mellé értem, lekanyarodott. Sajnáltam, hogy nem köszönhettem meg végül jobban a segítséget, de ahogy később összeraktam a fejemben valószínűleg nem is tudtam volna, mert ez konkrétan egy angyal lehetett. A mai tanulság: érdemes imádkozni.

Az örömtől felhevülve gurultam be a benzinkútra, és amikor beálltam, szembe bámul velem egy piros Simson Schwalbe, a legújabb szerelmem, és kiderül, hogy a kollégaNŐé. Igaz, az én szerelmem világoskék vajszínű üléssel, de ez is kész gyönyör volt. Márpedig véletlenek nincsenek, mert ebbe itt 1 héttel előtte szerettem bele (addig azt se tudtam, hogy ez a típus létezik).

De a legnagyobb gyönyör az volt, amikor megláttam a barátnémat meg a vőlegényét ebben a felliliomozott templomban, és még elkésni sem tudtam, mert a szertartás pont 20 perccel később kezdődött. (Szerintem föntről szóltak, hogy várjanak, mert ki hallott már olyat, hogy egy vadi új Audi nem indul?) A menyasszony engedelmével becsatolok egy képet, mert egyszerűen lélegzetelállítóan néztek ki.

Vége az izgalmaknak, irány Fonyód bélatelep. Az öröm nagy része pedig itt kezdődik – nem beszélve a repceföldek látványáról meg a viaduktról útközben… ha valaki még nem fedezte volna föl gyönyörű az országunk!

A legjobb barátnőm jóvoltából évek óta itt töltődöm fel a családi nyaralóban. A szűk család kb. 20 fő, akikből egy család már egy ideje átköltözette az életét Bélatelepre, egy másik család vett egy másik nyaralót, és a többiek is szívesen járnak le. Itt tehát mindig érdekes, változatos, de legfontosabban kedves társaságra számíthatok. Most éppen az egyik kedvenc családdal találkoztunk, Peti-Anna páros, plusz három világszám csemete. Peti foglalkozását tekintve poén-bajnok gyerekorvos, Anna pedig egy édes, talpraesett orvos-tanácsadó az egyik gyógyszercégnél. A három fiú pedig külön fejezet. Most, mint fő történés kitaláltuk nekik a H.Ő.S. (ejtsd: háőes) bajnokságot, ami arról szól, hogy a szokatlan kánikulában éppen elviselhető Balatonban megmártózó bátor katonák H.Ő.S. fokozatokat kapnak. Akit érdekel, a végeredmény: Bálint (10 éves) H.Ő.S. fokozatait 8-ig számoltuk, utána inkább csak könyörögtünk, hogy hagyja abba. Gergő (8 éves) H.Ő.S. 3as fokozat, én H.Ő.S. 2es fokozatig jutottam a barátnőmmel, de még Bercike (3 év) is névelegesen megmártózott apával, így tiszteletbeli H.Ő.S. 1 fokozattal tüntettük ki. Szóval isteni napfürdőzés, és az elmaradhatatlan fagyi a még istenibb Nosztalgia fagyizóban.

Ha Fonyód környékén jártok, kötelező betérni, mert kihagyhatatlan a mák, a mogyoró és bármelyik gyümölcs fagyijuk. Nem nehéz őket megtalálni, mert a sor általában kint áll az utcán – viszont elég gyorsan halad a sor. Azért nem hagyom ki, hogy idézzek a blogjukból: „Nevünkhöz hűen maradunk a hagyományos ízvilágú és küllemű fagyiknál. Azért minden évben eszünkbe jut valami újdonság. Ez alapján az utolsó kínálatunk: csoki, vanília, puncs, karamell, dió, mogyoró, gesztenye, rumos szilva, kávé, mák, kókusz, sztracsatella, gyümölcsös joghurt, túró, rizs, banán, citrom, eper, málna, meggy, csokis barack, áfonya, fahéjas alma, bodza, gyömbér, kapor”…

A másik főattrakció Peti testvére a szintén poén-bajnok Balázs, aki tavaly végre elvette Krisztát, de ami a leginkább érdemére válik, hogy összeállt a barátaival, földet és rengeteg tehenet vett, és most új magyar gazdaként növeli a reményemet a magyar gazdaság felvirágoztatásában.

Micsoda nap volt tegnap! A húzódás miatti két napos pihenő után a második Liget-köröm végéhez közeledtem, amikor a Közlekedési Múzeum előtt megláttam, hogy éppen egy csodaédes palackzöld old timert rögzítenek a platóra. Alig hittem a szememnek. Egy hete azon sakkozom, hogy hogyan tudnám valahogy bepasszírozni a szombatomba, hacsak egy fél órácskára is az Old Timer Sokadalmat, erre itt vannak előttem! Széles mosollyal közeledtem a szimpatikus öregúrhoz, akinek az őszinte érdeklődés elég volt ahhoz, hogy majdnem mindent megtudjak az autóról. Az autó rögzítésénél előkerült egy másik Tátra tulajdonos is, akiről kiderült, hogy nemrég lett kész egy Kvasz-gép építésével. Bumm! Felrobbant egy másik szívdobbantó bomba. A repülés olyannyira a szerelmem, hogy míg más panaszkodik, hogy Zuglóban mennyi gép jár, addig én epedve figyelem, hogy mikor jön már egy, majd teljes csodálattal torpanok meg és nézem végig, ahogy tovaúsznak - tisztára, mint az oviban. Szóval Laci bácsi elképesztő lelkesedéssel és elánnal mesélte végig a gép építését és az összes hozzá kapcsolódó sztorit, miközben István bácsi (az első tulaj, akivel találkoztam) eleve sikertelen, de nagyon kedves kísérleteket tett, hogy megmentsen a szóáradattól, ilyen és ehhez hasonló bemondásokkal: „Ha most mindent elmesélsz, mit fogsz mondani a következő randin?”. Szóval tényleg nagyon kedvesek és készségesek voltak. Miközben pedig szájtátva hallgattam a történeteket, azon elmélkedtem, hogy vajon a fotóriporternő kb. 200 fényképe hol fog megjelenni, és hogy mennyire fog látszani, hogy Manci grófnő (a macskám) kezelésbe vette a fekete pólóm. Ez a kit érdekel kategória, egy ilyen helyzetben, de arra jó, hogy az első tanulság leesen. Tanulság1: ne gondold, hogy a sport kifogás lehet az alulöltözésre. Tanulság2: futni érdemes, mert sosem tudhatod, hogy mibe futsz bele. Tanulság3: ennyire igaz, hogy ha megmozdulsz, minden megmozdul körülötted - még a Tátrák is.  Közben kihozták a harmadik Tátrát, a fehér gyönyörűséget. Persze erről is mindjárt 3 sztorit elmesélt Laci bácsi. Ez a Tátra már saját lábán ment ki a garázsból, és amikor már indultak, megkérdezték, van-e kedvem elmenni a BMV-ig velük. Most VICCELNEK?! Különben is kell hátra a súly, mert csak úgy kerülnek síkba a hátsó kerekek – de tényleg :-P. Szóval kimentünk a Hungária, és én ott ültem hátul, mint valami főúri méltóság. A hercegnős marokintegetés kihagyhatatlan volt.

Itthon utánanéztem a tulajdonosoknak, és kiderült, hogy mindegyik fantasztikus úttörő, és ország-Európa szerte komoly hírük van. Szóval teljesen meg vagyok tisztelve – így magyarosan.

Május elsején a Farkashegyi repülőtéren majális lesz, ahol Laci bácsi is megjelenik az újjáépített Cimborával, ha jól értettem. Ott megtaláltok.

Ui: Szóval bocs Krisztián, de a fenti elszalaszthatatlan esemény miatt csak 6 km-t futottam.

Sajnos az achilles-em továbbra is fáj, úgyhogy muszáj leszek elmenni dokihoz. De addig sem szomorkodom, mert a hosszú hétvégén Balcsin leszek, és jó nagyokat fogok sétálni/görizni, hogy nehogy kijöjjek a formából. Bizony! Már előre tudom, hogy extrán jó dolgok fognak történni, úgyhogy még az is lehet, hogy újabb bejegyzéssel örvendeztetlek meg benneteket.

Hogy csiszoljam a stílusomat és hogy élvezhetőbb bejegyzésekhez jussatok, elkezdtem olvasni G. Durrell régi klasszikusát a Családom és egyéb állatfajtákat, ami a csodás Korfun játszódik. Ebben van egy olyan fajta finom humor, amit mindenképpen érdemes elsajátítani. Szóval ma, ahogy hazafelé vitettem magam a villamoson éppen ahhoz a részhez értem, amikor Gerry mamája „egy szerencsétlen pillanatban felfogadta a kertész feleségét, hogy kisegítsen a villában”. Ennek a Gerry szerint „sovány, baljós jelenségnek” egyetlen dolog varázsolt mosolyt „sötétbőrű képére, kutyaszemébe: ha a betegségeiről beszélhetett". Miután végigecsetelt egy-két betegséget, a következő olvasható: (idézem) „Megkönnyebbülésünkre Lugarecia gyomra hamarosan meggyógyult, de szinte közvetlenül ezután a lába mondta fel a szolgálatot, és szánalomra méltóan bicegett körül a házban, hangos és sűrű nyögések közepette. Larry kijelentette, hogy mama nem szobalányt fogadott fel, hanem egy vámpírt, és azt ajánlotta, hogy kössünk rá láncot golyóval. Ez legalább előre jelezné jövetelét, és időnk maradna menekülésre, mert Lugarecia újabban azt a szokást vette fel, hogy hangtalanul mögénk lopakodott, azután hangosan és váratlanul a fülünkbe nyögött.” Ezen persze alig tudtam türtőztetni magam, de amikor leszálltam és elkezdtem hazafelé sántikálni, eszembe jutott, hogy pont úgy vonszolom magam, mintha Larry álma valóra vált volna: Lugarecia bilincsben.

Vasárnap ismét rekordot döntöttem! Lefutottam azt a 8 km-t egyedül, amit eddig csak a csapattal, de még ráadásul 3 perccel kevesebb idő alatt! Abszolút kihívásnak vettem, hogy ezt teljesítsem. Szóval hogy motiváljam magam, felváltva azt képzeltem, hogy a két fiú megint húz = mellettem irdatlan tempót diktálva fut, vagy hogy versenyen vagyok. Ez utóbbit nagyban megkönnyítette, hogy Critical Mass felvonulás volt a Ligetben. Jaj ne, most aztán szépen kell futni, mert elrejtőzni képtelenség. Amikor elment a kamera felszabadultam a nyomás alól és lassítottam, sőt még azt is megengedtem magmnak, hogy amúgy csoszogósan haladjak. Hogy ne legyek feltűnő a Pántlika előtti részen felvonultam a földes részre. A nemláthatósági mutatvány sajnos csúnya kudarcba fulladt, amikor megbotlottam egy faágba és az orrabukástól csak egy centi híján menekültem meg. Végül nem estem el, de ahogy védekezőleg a kezeimet kinyújtva megmerevedtem az esés előtti pózban, úy néztem ki, mint egy frissdiplomás pantomimes, aki azt próbálgatja, hogy miként lehet a leghatásosabban megijeszteni a földön fekvő gallyakat. Szuper. Incognito over. Így aztán már nem is zavartattam magam, tovább futottam. Utána egy kicsit nehezebb lett, de végül nagyon boldog voltam, hogy le tudtam futni és még az ég is megvárta míg hazaértem, hogy leszakadjon.

Nem is gondoltam a kis incidensre egészen máig. A mai penzum is 8 km volt, de most már kényelmes tempóban. Jól ki is terveltem, hogy végre futok egy jóízűt a Margit szigeten. Be is melegítettem, de már az első pár lépésnél éreztem, hogy fáj az achillesem. Hősiesen elfutottam a sziget másik végébe, de ott már nagyon fájt, és inkább kiálltam egy kicsit, majd igénybe vettem a telefonos segítséget. Végül úgy döntöttem, jobb lesz most inkább nem erőltetni és hazamegyek illetve hazasánítok. A fájdalomdíjam egy nagy csokor gyönyörű nagyvirágú orgona volt, amit a sziget végében szedtem – remélem nem illegálisan. Most pihentetem egy napot, holnaputánra kutya baja.

Április 3-án hoztam egy döntést: lesz ami lesz, jövőre indulok a Jeruzsálem Maratonon.  

1. mit jelent végigfutni egy maratont, milyen buktatókra számíthatok közben
2. kitűztük a közép távú terveket, és az első két heti tervet is megkaptam
3. milyen változtatásokra (pl. étkezés), illetve milyen felszerelésre lesz szükség