A Jeruzsálem Maraton projekt

Hogy miért tartott idáig megírni a második maratonom utáni első cikket? Igazából rájöttem, hogy EZ az igazi kérdés.

Amikor megjöttem mindjárt írtam egy élménybeszámolót a maratonról. Aztán átolvastam, és rájöttem, hogy semmi értelme megint leírni, hogy melyik kanyarban mi történt futás közben, mert ez senkit nem érdekel a futókon kívül. Őszintén, miután elmondtam így ezt egy pár embernek már engem is nagyon untatott. Szóval bajban voltam, mert válaszolni kellett a „Milyen volt?” kérdésre, nekem pedig nem volt válaszom a fentiek miatt. Viszont volt egy hatalmas élményem. Az az élmény, hogy egy maraton – főleg Jeruzsálemben – nem csak fizikai szinten zajlik, hanem ez maga a szellemi-lelki csodák kincses ládája. Szóval megírtam a történetnek ezt a másik felét is, de rájöttem, hogy ezt meg csak a keresztények és a nem teljesen beton-materialisták értik majd. Tehát ott voltam, hogy van két posztolhatatlan cikkem, és ha személyesen megkérdeznek, még mindig csak hablatyolni tudok. Miért? Mert nekem egy konkrét megtapasztalásom volt Isten segítségéről és ugyebár nem mindenkinek egyértelmű, hogy Isten nemcsak hogy létezik, hanem személy, aki személyesen törődik velünk, és ha baj van, konkrét segítséget tud (és akar is) nyújtani.

Szóval igazából CSODA történt: 35 km körül nem tudtam már futni – sőt menni is alig, de akkor jött egy olyan extra erő, ami nem csak hogy elvitt a célig, hanem komoly tempóval, hajrázva értem a célba! Eredmény: 1 órát javítottam az időmön az első maratonhoz képest.

Éééés A LEGNAGYOBB LÉNYEG: az, hogy a maraton során mit lehet megtanulni az ÉLETRŐL? Hát azt, hogy

Ha azt csinálom, amit kell, és ott vagyok, ahol kell, akkor olyan erőforrásokhoz juthatok hozzá, ami messze túlmutat a sajátomon.

 Ez pedig az éves célkitűzésimre nézve elképesztő dimenziókat nyitott meg.

 És most hadd invitáljalak meg egy gondolatra: Ha tudnád, hogy ez az extra erő neked is tutira ott lesz,amikor a saját erőd végre érsz, TE MENNYIVEL TOLDANÁD MEG A CÉLJAIDAT?

Nagyon lelkes vagyok, hogy már most látszik, hogy a tervezés egy teljesen új szintre emel mindent. Már írtam nektek, hogy majdnem mindent másképp csináltam a mostani maratoni felkészülésben, de a legfontosabb a tudatosság, a tervezés volt. Lehet, hogy sokatoknak ez teljesen egyértelmű lenne már az első maratonnál is, de bizton állíthatom, hogy ha valakinek egy dolog ennyire új, akkor a tervezésnek szintjei vannak. Az első maratonnál még csak a legfontosabb dolgokat tudtam bebiztosítani, mint például a megfelelő számú heti km lefutása, az alap sportruházat (jó minőségű futócipő, futónadrág, futópóló), a regisztráció és az odautazás. Most viszont mivel már van tapasztalatom a részletekről is (holtpont, frissítés, kalória bevitel, a szervezet reakciói, regenerálódási ideje stb.), már teljesen másképp tudtam tervezni.

A legfontosabb persze az edzésterv volt. Ez is kihívás volt, mert most már nem csak lefutni akarom, hanem gyorsabban is. Az hogy, az edzésbe belekerültek a gyorsító edzések, akkora pluszt jelentenek most, hogy én is csak csodálkozom. Az elején tényleg egy jó ideig oltári küzdés volt a gyorsító edzés, de 5 hét után egyszerűen berobbantam. Még Zsuzsi (tapasztalt futó partnerem) is azt mondta, hogy egyszerűen olyan, mintha nem is ugyanazzal a nővel futna, mint két hete. Ha kéritek és Zsuzsi hozzájárul, közzéteszem az edzéstervet szívesen. Közben megvettem az új futócipőt is és úgy látszik, ez egy igazi nyúlcipő (ott vettem ;-)). Szóval mi következik ebből? Hogy AKKOR IS, ha egy ideig vagy akár sokáig nem is látszik semmi eredménye az erőfeszítésednek, akkor is csak küzdj, mert a dolgok igenis mennek előre és minden nappal közelebb a BIZTOS ÁTTÖRÉS.

Mindebben azért sokat segített, hogy igen tapasztalt futópartnereim voltak, és mindig kaptam egy-egy jó tanácsot, tippet. Az egyik ilyen volt a ruházat. Ami az alapfelszereltség (cipő, futónadrág, technikai póló) mellé rám került, az egy kompressziós lábszárvédő, egy frissítő öv, egy rajtszámtartó, egy sildes sapka, és egy futókesztyű. Ebből bizton állíthatom, hogy a legjobb húzás a kompressziós lábszárvédő volt. Szinte egyáltalán nem okoz gondot így a regenerálódás. És itt megosztom a régi és az új csodacipőmet. A Nyúlcipőboltban nagyon megdicsértek, hogy milyen szépen elhasználtam. Béke poraira.

A másik jó tipp az volt, hogy mivel frissítsek és az, hogy maratonokon ki lehet vitetni a saját cuccot a frissítő pontokra. Zseniális! Ha nem vagy a leggyorsabbak között, a mezőny vége felé tipikusan nem marad neked semmi. Na de majd most! Ami pedig magát a doppingszereket illeti: a hajdani cola-szőlőcukor combo helyett a mostani felállás 1 Activator 1 órával verseny előtt, közben 5 kis üvegben feloldott Energy Plus zselé és csattanóként szalonnás kenyér katonák. Igen, SZALONNÁS, amit még ráadásul át kell csempésznem a határon, mert Izraelben esélyem nincs egy jó kis szalonnára. Iszonyú vicces. Egyébként ezt a tippet egy Ironman-től kaptam. Ő csak tudhassa! De tényleg. Ez nagyon komoly tudomány. Egy maratonon olyannyira a felső határát feszegeted a tested teljesítőképességének, hogy egy kis hiba is végzetes lehet. Megtudtam, hogy volt olimpikon, aki azért adta fel a versenyt, mert elrontotta a frissítést…

Visszatérve, hogy mit csináltam másképp. A következő az utazás. Elkerülve a last minute stresszt már jó pár hónappal előre megvolt a jegy, a szállások, a regisztráció. Így sokkal jobban tudom tervezni a programokat is. Sőt, már 1 hete a bőröndöm is elöl van, és szépen elkezdtem bepakolni, amit már lehet.

És mivel a mór már megtette a felkészülési kötelességét, és már nem kell görcsölni a következő héten, ezért elhatároztam, hogy az utolsó két hétben megtervezem és betanulom az online útvonal alapján, hogy melyik frissítőpontnál pontosan mit fogok enni, inni, és hogy mennyinek kell lennie a részidőmnek. Előre élvezem, hogy nem csak a nagyvilágba fogok futni. Mennyire más lesz így odamenni! Annyira, hogy már két hete csak az öröm feszeget az aggódás helyett. 4 nap múlva maraton! Szurkoljatok!

Már csak 12 nap és ismét Jeruzsálem maraton! Alig várom, hogy besöpörjem az elmúlt két év tapasztalatait, tanulságait. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez az érési folyamat mit fog produkálni. Érdekes látni, hogy mennyire másképp történtek most a dolgok, és én is mennyire másképp viszonyultam az egész felkészüléshez. Erről a következő cikkben részletesen is írok.

Szóval a felkészülés eleje még azt is mondhatom, hogy nehezebb volt, mert egyrészt bennem volt az „én ezt már tudom” biztonsága másrészt pedig nehéz volt megtalálni az újdonságot, az új kihívást – magyarul tök uncsi volt. Márpedig cél nélkül, motiválatlanul nem lehet futni. Ráadásul ijesztő volt látni, hogy ha nem tartom a heti 30-40 km-t, akkor mennyire szinte előröl kell mindent kezdeni. Hiába a sok bicikli, meg úszás. Szóval az eleje kifejezetten nyögvenyelős volt.

De amikor végre hajlandó voltam unottan is ráállni az edzésekre, megjöttek a segítségek is. És nem hiszitek el, hogy kik voltak a legnagyobb segítségeim: két 60 fölötti nő! Ahogy elkezdtünk együtt edzeni, olyan dolgok derültek ki, hogy én csak állandóan csodálkoztam. Egyrészt azon, hogy a szokásos keserűség és lemondás helyett mennyi élet, energia, egészséges gondolkodásmód, tettre készség, öröm és szabadság van bennük. Másrészt azon, hogy milyen mennyiségben és minőségben edzenek. Például csináltak maguknak edzéstervet heti 40-50-60 km-re benne gyorsító edzésekkel (!), és komolyan mondom, hogy én így 37 évesen kb. az 5. héten kezdtem el csak igazi futó partnerük lenni, addig csak kapkodtam a levegőt. Amikor pedig rákérdeztem, hogy melyik versenyre edzenek, azt mondták, hogy „Nem tudjuk, most megcsináljuk az alapozást, aztán amelyikhez kedvünk lesz.” Na, ezt adjátok össze! Ezt nevezem én igazi szabadságnak – meg azt, hogy ennyi idősen neon szerkóban nyomják. Ez nekem külön öröm. (Itt éppen oldalhódarában nyomjuk Zsuzsival)

Szóval úgy kinyílt a csipám, hogy micsoda perspektíva van abban, ha egy nő rendszeresen, 50 fölött is sportol. Ha csak egy egyszerű unokára vigyázásba gondolok bele. „Az ülj le oda szépen és rajzolgass” helyett igazi aktív programokra vinni őket: állatkert, kirándulás, sportolás, síelés. Vagy eszembe jut egy 50 fölötti barátnőm, aki heti háromszor kondizik. Emiatt nem csak hogy letagadhat egy tízest, és naponta kapja a bókokat, hanem fantasztikusan rugalmas maradt testileg ÉS lelkileg. Magyarul nem lett NÉNI. De ott van Ildikó is, aki mindig is sportolt, de most 48 évesen fogja lefutni velem élete első maratonját (!). Mit mondjak, fantasztikus csinosan néz ki. Nők! Hát mennyivel több ez az élet, mint az itt fáj-ott fáj-alig megyek?!

Tehát az új mottó: KÖLTS INKÁBB NEON FUTÓCUCCRA, MINT ORVOSRA!

A maratont péntek délután egy órakor fejeztem be, és miután aludtam egy nagyot, végre tudtam egy jóízűt vacsorázni. Addig szinte semmit nem tudtam enni, mert a hosszú futás közben leáll a gyomor és eltelik egy kis idő mire visszabeszélés nélkül befogad bármit is. Na hát most sem kellett nagyon erőlködnie, mert olyan éhes voltam, hogy kis túlzással sejtszinten szívta be a szervezetem a kaját. Ettől végre lett egy kis erőm, úgyhogy a rendes „napi járattal” le is mentem a Siratófalhoz (továbbiakban a Fal, az előző cikkben említett okok miatt). Még nem igazán voltam magamnál, úgyhogy aznap még csak annyit tudtam észlelni, hogy mennyivel felszabadultabbak az emberek, de másnap már teljes egészében fel tudtam fogni hogy mi történik:

Reggeli után alig vártam, hogy ezzel a győztes érzéssel a szívemben ismét megnézhessem a várost és hála Istennek gyönyörű napos idő fogadott. Ahogy haladtunk a belváros felé feltűnt, hogy minden zsidó ugyanarra tart és mindenki ünneplőben van. Nahát, mi ez a nagy felhajtás? Hát persze! Péntek napnyugtától szombat napnyugtáig Sabbath van! Hát ez volt már tegnap is a Falnál! Halleluja! Jeruzsálemben láthatom a híres Sabbath-ot! Azt az ünnepet, amikor a zsidók - Mózes rendelése szerint - felöltik a legszebb ruhájukat és felöltöztetik a szívüket is ünneplőbe. Nem dolgoznak, hanem csak ünnepelnek. Még a liftben is. A Sabbath liftben nem kell és nem is lehet megnyomni a gombot, csak beszállni és megvárni, míg eljutsz arra az emeletre, ahová szeretnél. Addig olyan, mint a magyar gyorsvonat: „minden állomáson és megállóhelyen megáll”. Szóval elég komolyan veszik az ünneplést. Péntek délután egyszer csak elindul egy irányba az egész város és estére már tömegek vannak a Falnál. Ott aztán teljes szabadságban adnak hálát Istennek és csak örülnek egymásnak. A fiatalok főleg, de az idősek is újra és újra körtáncba fognak és csak ropják és ropják. Az egész környéket betöltik az öröm zajai.

Eszembe jutott, hogy mennyivel több gondjuk van, mint nekünk. Állandó fenyegetettségben élnek, mert az országuk megalakulása az összes környező ország azon igyekszik, hogy megsemmisítse. Már az is többször előfordult, hogy kifejezetten Sabbath-kor bombázták őket az arabok. Mégis – és talán éppen ezért – különös gondot fordítanak az ünnepekre, a kikapcsolódásra, az örömre. Hagynak maguknak időt, hogy lerázzák magukról a terhek súlyát, mert nem hajlandóak és sosem voltak hajlandóak felvenni az áldozat szerepét. Reménységgel emlékeznek a régi győzelmekre és nem nosztalgiával, vagy lemondással; a múlt vereségeit , veszteségeit pedig inkább tanító célzattal emlegetik. Tisztában vannak vele, hogy ha veszteség érte őket, arról csak ők tehetnek. Így aztán sosem keserűek, sőt régóta bámulom, hogy mennyire szeretik az életet. Itthon is leginkább arról ismerem meg a zsidókat, hogy bennük van az az agyonverhetetlen élet, ami legtöbbször játékossággal – néha infantilizmussal - is párosul. Szóval legszívesebben terápiás beutalóként osztogatnám az izraeli repjegyeket a mi drága sírva vigadó, múlton búsuló juhászainknak, hogy kapjanak egy kis beoltást a búbánat ellen. Hogy ők is megtudják: „az Úr öröme a mi erősségünk”

Összes cikk itt

Többen kérdeztétek, hogy mennyire volt „necces” a közbiztonság, és hogy nem féltem-e mire rávágtam, hogy tök rendben volt, és egyáltalán nem féltem – maximum attól, hogy nem tudom végigfutni a maratont. El is gondolkodtam, hogy tényleg milyen furcsa, hogy ez a kérdés csak a megérkezésig foglalkoztatott igazán. Ugyan a beengedés elég szigorú volt, és a repülőtéren nem lehetett fényképezni, de utána már nemigen foglalkoztatott a kérdés. Azért sem, mert már tudtam, hogy a világ egyik legfejlettebb védelmi rendszerével rendelkezik (lásd pl. a Vaskupola (Iron Dome) rakétapajzs, ami már a levegőben aktiválja az ellenséges rakétát, mielőtt még becsapódna), de leginkább két nagyon egyszerű oka volt: egyrészt a versenyre koncentráltam, másrészt lépten-nyomon állig felfegyverzett izraeli katonákba botlottam, és a kezdeti rácsodálkozás után ez inkább megnyugtató volt, mint félelmetes, mert tisztán látszott, hogy azért vannak ott, hogy a békét biztosítsák. Ez egy elég szembeötlő különbség az eddigi tapasztalataimhoz képest. Két olyan sztorit is tudok mondani, ahol ez elég látványos volt. Egyszer akkor, amikor a különböző kirándulások alkalmával különböző területeket léptünk át, és a katonák feljöttek átvizsgálni a buszt. Ez volt az első olyan élményem, hogy nem éreztem magam megfélemlítve. Feljöttek, köszöntek, gyorsan, flottul megvizsgálták az utasteret, utána köszöntek, és távoztak. Nekem meg leesett az állam, a profizmustól: 1 - nem éreztem magam bűnözőnek, 2 - pár perc alatt végeztek, 3 - abszolút biztos vagyok benne, hogy bármit megtaláltak volna, ami nem odavaló ez alatt a rövid idő alatt is. A másik igencsak megnyugtató élmény volt, amikor ránk esteledett, és 11-kor kellett átvágni az óváros arab negyedén, de egy kicsit sem kellett félni, mert akkor is, mint valami őrangyal, végig ott álltak a zsidó katonák.

Izraelben egyébként nagyon komolyan veszik a védelmet, mert már az alapítás is hatalmas küzdelem volt. A fenyegetettség és a folyamatos támadások azonban azóta sem szűntek. (Nem csoda, hiszen Izrael az egyetlen demokratikus állam a Közel-Keleten.) Ennek az lett az egyik következménye, hogy 18 évtől mindenki sorköteles. A fiúk 3 évre, a lányok 21 hónapra vonulnak be. Tehát gyakorlatilag a járókelők többsége tudná, hogy mi a dolga vészhelyzetben. A sok támadás ellenére jól mutatja a hozzáállásukat, hogy a hadseregben a krav-maga-t tanítják. (Izrael küzdősportja, ami arról híres, hogy ez az egyetlen, ami a védekezésen alapul …)

Emlékszem, hogy amikor Jeruzsálemről álmodoztam, annyira a helyre koncentráltam, hogy szinte meglepetésként ért az emberek sokszínűsége, kinézete. Leginkább az lepett meg, hogy még életemben nem láttam ennyi kaftános, kalapos, pajeszes zsidót. De ha jobban belegondolok, nincs is ebben semmi különös, mert - ha hihetünk a statisztikáknak - a zsidók 10%-a ortodox és ennek a 10%-nak a 90%-a viszont Jeruzsálemben él. Az ortodox férfidivat viccesnek tűnik, de ugyanakkor van benne valami tiszteletreméltó is. Fekete öltöny, fehér ing plusz a néhány jellegzetes kiegészítő – mintha mindig esküvőre sietnének. A nők viszont olyan szépséget képviselnek, amit csak egyszer-kétszer láttam eddig. Amellett, hogy feltűnően sok szép nőt láttam, fantasztikusan nőiesek és vonzóak anélkül, hogy egy kicsit is kihívóak lennének. (Biztosan megfogadták a nagymamám tanácsát: „Légy szerény, mint az ibolya, melyet sötétben is elárul illata”). Nem is illik kihívónak lenniük, de úgy látszik, ettől csak még inkább a helyére kerül a szépség kérdése, mert főleg a belső értékekre fókuszálnak.

Emellett hamar férjhez mennek, amit igen komolyan vesznek, így az öltözködés fókusza nem a férj szerzés, hanem hogy igazi ékévé váljanak a férjüknek. Ezt úgy tudják elérni, hogy leginkább ruhákban járnak – ami már önmagában nagyon nőies. Ezek nagyon finom, minőségi, leginkább egyszínű vagy legfeljebb lágyan apró mintás anyagból készülnek; a szabásuk viszont olyan nőies, hogy már rég láttam ilyet. Szóval egy lánynak sem kell félnie, hogy zsákban kell járnia. Sőt! Annyira szerettem látni azokat a lányokat, akiket a szállodánkban rendezett esküvőkön láttam, mert annak ellenére, hogy sokan viseltek ugyanolyan ruhát, mindegyikük nagyon boldogan és élvezettel viselte és egyébként tényleg olyan gyönyörűek voltak, mint az álom. A szép ruhák mellett gyönyörűen sminkelnek, mindig viselnek ékszert és a hajuk olyan, mintha most léptek volna ki a fodrásztól. Szóval, ha valaki megnézi a zsidó nőket megérti, hogy a vonzó és kihívó egyáltalán nem szinonimák, és azt is, hogy a komoly házasság biztonsága, a nagy család nem tönkreteszi, hanem érleli, és kivirágoztatja a nőt.

Ígértem, hogy a győzelmen kívül azt is megosztom Veletek, hogy milyen más élményekben volt részem. Ezt azért is tartom fontosnak, mert ez az egy év nem csak a maratonról szólt, hanem arról is, hogy végre eljuthatok a Szent Földre.

Az egyik nagy élményem a Nyugati Fal (magyarul -  és csak magyarul - a Siratófal) és a körülötte zajló élet volt. Ezért is döntöttem úgy, hogy az utolsó napot szinte teljesen ott töltöm. Csak ülök ott, Isten tenyerén és hagyom, hogy áradjon rám az az élet, öröm és békesség, ami ott olyan egyértelmű, hogy szinte harapni lehet.

Arra vágytam, hogy csak ott üljek, és vegyem az áldást. Az egyik nagy áldás például az volt, hogy megfigyelhettem a zsidó fiatalokat, a családokat ahogy egymáshoz, Istenhez és ehhez a szent helyhez viszonyulnak. Az már önmagában egy gyönyörűség volt látni, hogy a tinédzser lányok milyen természetes tisztelttel viselkedtek a Falnál, hogy pl. milyen egyértelműen és szeretetteljesen segítették egymást, figyeltek egymásra, hogy milyen finoman és diszkréten figyelmeztették a másikat, amikor szükség volt rá. Teljesen leesett az állam, mert látszott, hogy ilyen fiatalon már mélységében értik az egymás iránti felelősséget és szolgálatot. Fegyelmezettek, de kicsit sem görcsösek, hanem kiegyensúlyozottak és szabadok. Ez nyilvánvalóan abból is adódik, hogy a zsidók többsége nagycsaládos, így már korán megtanulják, hogy nem egyedül vannak, és hogy mi a szerepük a családban. Például abban is tökéletesen működnek ezek a nagy családok, hogy a szülői és gyermekszerepek teljesen a helyükön vannak. Az apai, illetve a szülői tekintély kérdésen felüli, és egyáltalán nem látni olyan gyerekuralmat, mint az egy gyermekes családoknál. Rend és harmónia van. Önmagában a nagy család persze nem termel harmónikus személyiségeket, de amit azon a napon a sok bar-micva-n láttam, mindent megmagyaráz.

A bar-micva-n azt ünneplik, hogy a fiúk elérik a 12 éves kort, és innentől – bizonyos feladatok teljesítése után – felnőttnek számítanak. Aznap az ünneplést már messziről lehetett hallani, mint Sabbatkor is, hogy nevükhöz hűek legyenek, ugyanis a zsidó név azt jelenti, hogy Isten dicsőítő ember. Szóval akkora csinnadrattát csaptak, hogy hatalmas parti hangulat volt. Az emberek énekeltek, táncoltak, sófárokkal kürtöltek, gitároztak, örültek és éljeneztek, és több családban a vállukra is vették az ünnepeltet. Így vonultak oda a Nyugati Falhoz. Már ez is megmutatja azt a végtelen szeretetet és megbecsülést, amivel egymáshoz viszonyulnak, de a legjobban az tetszett, ahogy a sok örömködő anyuka, testvér, nagynéni és unakohúg fürtökben lógtak a nemeket elválasztani hivatott paravánon.  A székekről – amiken máskor imádkozni szoktak, állva dobálták át a cukorkákat marokszám, miközben hangosan ujjongtak. Ez a kettősség – a szabályok szerint való élet, és a szeretetben való teljes szabadság lenyűgöző egymás mellettiségét meglátni, nekem önmagában nagy tanítás volt. 

to be continued

Először is bocsánat, bocsánat BOCSÁNAT A KÉSÉSÉRT! Bevallom azért is késtem, mert annyi, de annyi minden történt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. (Egyébként alig vártam, hogy megoszthassam veletek ezt a nagyszerű győzelmet.) Szóval, hogy enyhítsem ezt a szégyenletes malőrt, plusz hogy minél több élményből részesüljetek, ezennel bejelentem, hogy a blog ezzel nem ér véget, hanem addig foglak ellátni benneteket képpekkel, vicces vagy érdekes sztorikkal, amíg már nem jut eszembe több – az pedig nem mostanában lesz J. A sorrend mindenesetre már megvan. Az első a GYŐZELEM:

Nem is tudom mihez lehet hasonlítani ezt az érzést. Csak álltam ott és fel sem fogtam. Megvan. Megvan! Megvan... TÉNYLEG MEGVAN! Végig fülig ért a szám, de a célban aztán meg végképp. Ott várt az érem, az arany fólialepel - kihűlés ellen, a futótársak, az újdonsült barátok, a barátnőm nagy öleléssel és a rengeteg érdeklődő sms-sel, hogy mi van mááár – 5 óra után már mindenki el kezdett izgulni, de nem volt gond, csak majdnem pont 6 órára sikerült a célvonal átlépése. 1000 sms barátoktól, családtól, drukkerektől, edzőtől. De jól esett! Annyira hálás vagyok a támogatásotokért! Annyira hálás vagyok minden izgulásért, minden jó szóért, minden imádságért, az igaz barátokért és minden új barátért! ÚRISTEN! Ennyi drukkolás, ennyi szeretet, ennyi öröm. ÖRÖM. Mit nekem fáradtság! Ez az egész 1 év annyira semminek tűnt. Még csak most kezdtem el, és már itt vagyok és megcsináltam!

Újra és újra megdöbbenek, hogy ez mekkora dolog, és hogy végülis nem is volt olyan durva csak rendszeresen csináltam valamit. Ennyi. Tudtam már az elején is, hogy ennyi, de végigélni és tényleg megtapasztalni, hogy bármilyen nagy dolgot meg lehet csinálni egy év konzekvens munkával: LENYŰGÖZŐ! Ez egy olyan győzelem, amit alkalmas pillanatban bármikor előhúzhatok a fiókból, hogy emlékeztessen: SEMMI SEM LEHETETLEN ANNAK, AKI HISZ. Még az sem, hogy 2 nap múlva kutya baja legyen J.

Még egyszer hadd köszönjem meg a támogatást és kérjek bocsánatot a késésért! A versenyen is nagy erőt adtatok nekem! Fontos volt, hogy minél inkább  együtt futhassak veletek, úgyhogy a verseny előtti nap felírtam egy papírra mindenki nevét, akik segítettek, támogattak, és betettem a zsebembe. Velem voltatok. Ez a győzelem a tiétek is! KÖSZÖNÖM! Kívánom, hogy ezt mindannyian átélhessétek!

To be continued...

Ez a város egyszerűen fantasztikus! Olyannyira, hogy nagyrészt el is felejtek izgulni. Már körbejártuk a várost és tényleg nagyon dimbes-dombos. Ezen kívül minden a kezünkre játszik – mondhatnám "I've got into the flow". Még az idő is nekünk kedvez. Tegnap 21, ma 15 és holnapra is 15 fokot mondanak. Otthon begyűjtöttem az utolsó "hamubasült" jókívánságokat, tanácsokat. Mindenki nagyon szurkol és ezennel Neked is megköszönöm, hogy ezt teszed/tetted. Ennél többet mit kívánhatok?  

Az utolsó hónap/hét harcai után – betegség, utolsó hosszú futás esőben, támogatók (még mindig sikertelen) keresése – itt lenni már győzelem. Egy megvalósult álom. Látni a várost, ahol Dávid uralkodott, és ami a világ köldöke, elutazni és fürödni a Holt tengerben, ez mind-mind egy álom beteljesülése.  Holnap pedig hiszem, hogy a „küldetésem” beteljesedése. Holnap reggel 7-kor (otthoni idő szerint 6-kor) indul a Mandula és remélem délig meg sem áll :-).

PS: a magyarok nagy népszerűségnek örvendtek a ma esti közös tészta partin, amit a résztvevőknek tartott a rendezvény központ. A világ minden tájáról odajöttek és youtube riportot készítettek velünk, lelkesen fényképezkedtek velünk,  és az atv-től Gajdos Tamás is meginterjúvolt minket – lehet, hogy még a blog is belekerül a műsorba.  Szóval lájlkoljatok, mert BENNE LESZÜNK A TÉVÉBEN! :-D.

Mióta elkezdtem futni, azóta minden sportot szívesen megnézek, mert minden sportteljesítmény motivál – főleg a keresztény sportolóké. Múlt hét vasárnap Szent Pál Akadémia NB2-es kosárcsapat utolsó meccsét néztem meg, akik akkor a 9. helyen álltak. Igazán szeretem az olyan sztorikat, amikor az utolsókból lesznek az elsők, és nekik erre minden esélyük megvan, hiszen eddig szinte töretlenül sikerült évente újabb áttörést elérniük, pont úgy, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva. Most a 4. helyezett Kaszásokkal szemben kellett bizonyítani a bent maradásért. Szent Pál kontra Kaszások. Ez már önmagában kíváncsivá tesz mindenkit. A meccs szabályos Dávid és Góliát meccs volt, ugyanis a Szent Pál csak egy hajszállal vezetett mindaddig, amíg a meccs közepén a Kaszások edzőjénél elpattant egy húr és elkezdte üvöltve gyalázni a pálya szélén az SzPA játékosait. Hát Góliát is itt szúrta el. A Kaszások csapata negatív spirálba került és így egyik kosár jött a másik után, plusz még egy pechszéria. A Szent Pálosokra pedig igaz lett Dávid bizonysága: „Istennel győzedelmet nyerünk, s ő tapodja el ellenségeinket” (Zsolt 60,14) és dicsőséges győzelmet arattok a Kaszások fölött 103-70-nel. Ráadásul a Kaszásoknak még azt is el kellett szenvedniük, hogy mivel idegenben játszottak, semmilyen támogatást nem kaptak, a Szent Pálosoknak viszont hatalmas ünnepelésben lehetett részük. Az SzPA-sok pedig a győzelem után egyenként lepacsiztak minden egyes szurkolójukkal. Na, ilyen egy igazi sportoló szív.

1. Megvan az új cipőm! Már a neve is kötelez: Saucony Phoenix. Erről csak egy tud eszembe jutni: „a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2 Kor 5,17). Ezt akkor értitek meg majd igazán, ha végre fel tudom tölteni a régi és az új cipőmről a fényképet…

2. Megvan az új rekordom: 10.7 km. Pontosan 2 Margit sziget kör. Az új cipő plusz a futójárda olyan, mintha párnán futosgálnék. Idilli.

3. Az attitűdömet tekintve most van az az állapot, hogy muszájból megyek, de ha elmentem már élvezem. Persze amikor nyűglődöm, hogy minden különösebben nyomós indok nélkül halasszam-e holnapra, sosem jut eszembe, hogy mindig vár valami meglepetés, valami extra történés…A minap például hazafelé belefutottam a Városligetben egy fehér karate ruhás csoportba (amennyire én értek hozzá), ahol kisebbek és nagyobbak rohangáltak minden irányból körülöttem le-föl. Tisztára mint a Manók táncában vagy mint egy akciófilmben. Nagyon vicces volt. (Drukkoljatok, hogy mielőbb kész legyen a telefonom és akkor teljes megapixelben tudom majd az ilyen eseményeket dokumentálni.)

A motiválatlan állapotot nagyon utálom, ezért rendszeresen elgondolkodom, hogy mivel lehetne ébren tartani a futni-vágyást és rájöttem, hogy olyannyira célorientált vagyok, hogy csak akkor voltam izgatott már a futás előtt, amikor új rekordot akartam dönteni.

Szerintem az a taktika, hogy ha mindig egy picivel nagyobb célt tűzöl ki, folyamatosan előre visz. Lehet, hogy már annyi is elég, hogy a szokásos távodat csak egy perccel fusd hamarabb vagy még egy saroknyit elmenj vagy közbeiktass egy iramváltást. Próbáld ki!

Kis kihagyás után, de ismét itt vagyok. Jelentem nem vesztem el, csak hála Istennek tényleg olyan izgalmas és esemény teli volt a Balaton és az azutáni hét, hogy most tudok először egy kicsit nyugodtan írni. (Egyszer már volt egy olyan gondolatom, hogy a blog-írás nagyobb feladat lesz, mint a futás és szerintem nem sokat tévedtem)

Kezdjük a Balcsinál. Mire lejutottam a partra, az aztán igazán kalandos volt. Kilenckor már elindultam, hogy legyen időm az egyik ismerősömet letenni a Budaörsi Outletnél a bizonyos Old Timer Sokadalom c. eseményre. Nahát olyanokat láttam, hogy leesett az állam.

Kis pluszként Trabi találkozó is volt, ami meg külön vicces, mióta az Exotictól tudjuk, hogy Trabanton szállni élvezet.

Autózni tényleg öröm, kivéve amikor azzal szembesülök , hogy már nincs 4 napos csak 1 hetes autópálya matrica. Ez biztos valami turizmus-élénkítő program része, valamelyik skót felmenőjű nagyokostól, aki magából kiindulva úgy gondolta, hogy az embereket annyira fogja zavarni, hogy 1 hetet fizetnek ki és csak 1-2 napot használják az autópályát, hogy majd bosszúból egy hétig kirándulnak. Innen üzenem, hogy a következő tényleg jó lépés az 1 napos lett volna…Aki egyetért lájkoljon, és ha elég gyűlik össze, továbbítom az ÁAK felé.

Na de semmi nem vehette el a kedvem, mert a barátnőm templomi esküvőjére hajtottam veszettül. Olyannyira, hogy észre sem vettem, hogy mindjárt kifogy a benzinem. Upsz, hát ez tényleg probléma, mert éppen előtte hajtottam el egy benzinkút mellett, és mint tudjuk a következő elég messze lesz. Gyorsan lehajtottam a pályáról, hátha valamelyik településen lesz valami kis kút, mielőtt az út szélén rekedek. Nagyban imádkozom, amikor meglátom egy panzió táblát. Gyorsan megállok, hogy útbaigazítást, segítséget kérjek, de sehol senki. Ez egy puszta, egy álmos kis falucska a 2 órai szieszta idején, tehát még az úton sincs senki. Egyszer csak valahonnan kikanyarodik egy fehér furgon. Odaszaladok, kérdem az embert, hogy hol van a legközelebbi kút, mondja, hogy másfél kilométerre, de azért a biztonság kedvéért jön addig mögöttem, mert látja, hogy nem nagyon könnyebbültem meg a hírre. Szükség is volt rá, mert az autóm leállt. Már kapta is elő a kis kannáját, és még csak fizetni sem engedett! Csak hálálkodni tudtam. Útközben eszembe jutott, hogy ha eljön a kút felé, felajánlom, hogy legalább feltöltöm a kannáját, de ahogy a benzinkút mellé értem, lekanyarodott. Sajnáltam, hogy nem köszönhettem meg végül jobban a segítséget, de ahogy később összeraktam a fejemben valószínűleg nem is tudtam volna, mert ez konkrétan egy angyal lehetett. A mai tanulság: érdemes imádkozni.

Az örömtől felhevülve gurultam be a benzinkútra, és amikor beálltam, szembe bámul velem egy piros Simson Schwalbe, a legújabb szerelmem, és kiderül, hogy a kollégaNŐé. Igaz, az én szerelmem világoskék vajszínű üléssel, de ez is kész gyönyör volt. Márpedig véletlenek nincsenek, mert ebbe itt 1 héttel előtte szerettem bele (addig azt se tudtam, hogy ez a típus létezik).

De a legnagyobb gyönyör az volt, amikor megláttam a barátnémat meg a vőlegényét ebben a felliliomozott templomban, és még elkésni sem tudtam, mert a szertartás pont 20 perccel később kezdődött. (Szerintem föntről szóltak, hogy várjanak, mert ki hallott már olyat, hogy egy vadi új Audi nem indul?) A menyasszony engedelmével becsatolok egy képet, mert egyszerűen lélegzetelállítóan néztek ki.

Vége az izgalmaknak, irány Fonyód bélatelep. Az öröm nagy része pedig itt kezdődik – nem beszélve a repceföldek látványáról meg a viaduktról útközben… ha valaki még nem fedezte volna föl gyönyörű az országunk!

A legjobb barátnőm jóvoltából évek óta itt töltődöm fel a családi nyaralóban. A szűk család kb. 20 fő, akikből egy család már egy ideje átköltözette az életét Bélatelepre, egy másik család vett egy másik nyaralót, és a többiek is szívesen járnak le. Itt tehát mindig érdekes, változatos, de legfontosabban kedves társaságra számíthatok. Most éppen az egyik kedvenc családdal találkoztunk, Peti-Anna páros, plusz három világszám csemete. Peti foglalkozását tekintve poén-bajnok gyerekorvos, Anna pedig egy édes, talpraesett orvos-tanácsadó az egyik gyógyszercégnél. A három fiú pedig külön fejezet. Most, mint fő történés kitaláltuk nekik a H.Ő.S. (ejtsd: háőes) bajnokságot, ami arról szól, hogy a szokatlan kánikulában éppen elviselhető Balatonban megmártózó bátor katonák H.Ő.S. fokozatokat kapnak. Akit érdekel, a végeredmény: Bálint (10 éves) H.Ő.S. fokozatait 8-ig számoltuk, utána inkább csak könyörögtünk, hogy hagyja abba. Gergő (8 éves) H.Ő.S. 3as fokozat, én H.Ő.S. 2es fokozatig jutottam a barátnőmmel, de még Bercike (3 év) is névelegesen megmártózott apával, így tiszteletbeli H.Ő.S. 1 fokozattal tüntettük ki. Szóval isteni napfürdőzés, és az elmaradhatatlan fagyi a még istenibb Nosztalgia fagyizóban.

Ha Fonyód környékén jártok, kötelező betérni, mert kihagyhatatlan a mák, a mogyoró és bármelyik gyümölcs fagyijuk. Nem nehéz őket megtalálni, mert a sor általában kint áll az utcán – viszont elég gyorsan halad a sor. Azért nem hagyom ki, hogy idézzek a blogjukból: „Nevünkhöz hűen maradunk a hagyományos ízvilágú és küllemű fagyiknál. Azért minden évben eszünkbe jut valami újdonság. Ez alapján az utolsó kínálatunk: csoki, vanília, puncs, karamell, dió, mogyoró, gesztenye, rumos szilva, kávé, mák, kókusz, sztracsatella, gyümölcsös joghurt, túró, rizs, banán, citrom, eper, málna, meggy, csokis barack, áfonya, fahéjas alma, bodza, gyömbér, kapor”…

A másik főattrakció Peti testvére a szintén poén-bajnok Balázs, aki tavaly végre elvette Krisztát, de ami a leginkább érdemére válik, hogy összeállt a barátaival, földet és rengeteg tehenet vett, és most új magyar gazdaként növeli a reményemet a magyar gazdaság felvirágoztatásában.

Micsoda nap volt tegnap! A húzódás miatti két napos pihenő után a második Liget-köröm végéhez közeledtem, amikor a Közlekedési Múzeum előtt megláttam, hogy éppen egy csodaédes palackzöld old timert rögzítenek a platóra. Alig hittem a szememnek. Egy hete azon sakkozom, hogy hogyan tudnám valahogy bepasszírozni a szombatomba, hacsak egy fél órácskára is az Old Timer Sokadalmat, erre itt vannak előttem! Széles mosollyal közeledtem a szimpatikus öregúrhoz, akinek az őszinte érdeklődés elég volt ahhoz, hogy majdnem mindent megtudjak az autóról. Az autó rögzítésénél előkerült egy másik Tátra tulajdonos is, akiről kiderült, hogy nemrég lett kész egy Kvasz-gép építésével. Bumm! Felrobbant egy másik szívdobbantó bomba. A repülés olyannyira a szerelmem, hogy míg más panaszkodik, hogy Zuglóban mennyi gép jár, addig én epedve figyelem, hogy mikor jön már egy, majd teljes csodálattal torpanok meg és nézem végig, ahogy tovaúsznak - tisztára, mint az oviban. Szóval Laci bácsi elképesztő lelkesedéssel és elánnal mesélte végig a gép építését és az összes hozzá kapcsolódó sztorit, miközben István bácsi (az első tulaj, akivel találkoztam) eleve sikertelen, de nagyon kedves kísérleteket tett, hogy megmentsen a szóáradattól, ilyen és ehhez hasonló bemondásokkal: „Ha most mindent elmesélsz, mit fogsz mondani a következő randin?”. Szóval tényleg nagyon kedvesek és készségesek voltak. Miközben pedig szájtátva hallgattam a történeteket, azon elmélkedtem, hogy vajon a fotóriporternő kb. 200 fényképe hol fog megjelenni, és hogy mennyire fog látszani, hogy Manci grófnő (a macskám) kezelésbe vette a fekete pólóm. Ez a kit érdekel kategória, egy ilyen helyzetben, de arra jó, hogy az első tanulság leesen. Tanulság1: ne gondold, hogy a sport kifogás lehet az alulöltözésre. Tanulság2: futni érdemes, mert sosem tudhatod, hogy mibe futsz bele. Tanulság3: ennyire igaz, hogy ha megmozdulsz, minden megmozdul körülötted - még a Tátrák is.  Közben kihozták a harmadik Tátrát, a fehér gyönyörűséget. Persze erről is mindjárt 3 sztorit elmesélt Laci bácsi. Ez a Tátra már saját lábán ment ki a garázsból, és amikor már indultak, megkérdezték, van-e kedvem elmenni a BMV-ig velük. Most VICCELNEK?! Különben is kell hátra a súly, mert csak úgy kerülnek síkba a hátsó kerekek – de tényleg :-P. Szóval kimentünk a Hungária, és én ott ültem hátul, mint valami főúri méltóság. A hercegnős marokintegetés kihagyhatatlan volt.

Itthon utánanéztem a tulajdonosoknak, és kiderült, hogy mindegyik fantasztikus úttörő, és ország-Európa szerte komoly hírük van. Szóval teljesen meg vagyok tisztelve – így magyarosan.

Május elsején a Farkashegyi repülőtéren majális lesz, ahol Laci bácsi is megjelenik az újjáépített Cimborával, ha jól értettem. Ott megtaláltok.

Ui: Szóval bocs Krisztián, de a fenti elszalaszthatatlan esemény miatt csak 6 km-t futottam.

Sajnos az achilles-em továbbra is fáj, úgyhogy muszáj leszek elmenni dokihoz. De addig sem szomorkodom, mert a hosszú hétvégén Balcsin leszek, és jó nagyokat fogok sétálni/görizni, hogy nehogy kijöjjek a formából. Bizony! Már előre tudom, hogy extrán jó dolgok fognak történni, úgyhogy még az is lehet, hogy újabb bejegyzéssel örvendeztetlek meg benneteket.

Hogy csiszoljam a stílusomat és hogy élvezhetőbb bejegyzésekhez jussatok, elkezdtem olvasni G. Durrell régi klasszikusát a Családom és egyéb állatfajtákat, ami a csodás Korfun játszódik. Ebben van egy olyan fajta finom humor, amit mindenképpen érdemes elsajátítani. Szóval ma, ahogy hazafelé vitettem magam a villamoson éppen ahhoz a részhez értem, amikor Gerry mamája „egy szerencsétlen pillanatban felfogadta a kertész feleségét, hogy kisegítsen a villában”. Ennek a Gerry szerint „sovány, baljós jelenségnek” egyetlen dolog varázsolt mosolyt „sötétbőrű képére, kutyaszemébe: ha a betegségeiről beszélhetett". Miután végigecsetelt egy-két betegséget, a következő olvasható: (idézem) „Megkönnyebbülésünkre Lugarecia gyomra hamarosan meggyógyult, de szinte közvetlenül ezután a lába mondta fel a szolgálatot, és szánalomra méltóan bicegett körül a házban, hangos és sűrű nyögések közepette. Larry kijelentette, hogy mama nem szobalányt fogadott fel, hanem egy vámpírt, és azt ajánlotta, hogy kössünk rá láncot golyóval. Ez legalább előre jelezné jövetelét, és időnk maradna menekülésre, mert Lugarecia újabban azt a szokást vette fel, hogy hangtalanul mögénk lopakodott, azután hangosan és váratlanul a fülünkbe nyögött.” Ezen persze alig tudtam türtőztetni magam, de amikor leszálltam és elkezdtem hazafelé sántikálni, eszembe jutott, hogy pont úgy vonszolom magam, mintha Larry álma valóra vált volna: Lugarecia bilincsben.

Vasárnap ismét rekordot döntöttem! Lefutottam azt a 8 km-t egyedül, amit eddig csak a csapattal, de még ráadásul 3 perccel kevesebb idő alatt! Abszolút kihívásnak vettem, hogy ezt teljesítsem. Szóval hogy motiváljam magam, felváltva azt képzeltem, hogy a két fiú megint húz = mellettem irdatlan tempót diktálva fut, vagy hogy versenyen vagyok. Ez utóbbit nagyban megkönnyítette, hogy Critical Mass felvonulás volt a Ligetben. Jaj ne, most aztán szépen kell futni, mert elrejtőzni képtelenség. Amikor elment a kamera felszabadultam a nyomás alól és lassítottam, sőt még azt is megengedtem magmnak, hogy amúgy csoszogósan haladjak. Hogy ne legyek feltűnő a Pántlika előtti részen felvonultam a földes részre. A nemláthatósági mutatvány sajnos csúnya kudarcba fulladt, amikor megbotlottam egy faágba és az orrabukástól csak egy centi híján menekültem meg. Végül nem estem el, de ahogy védekezőleg a kezeimet kinyújtva megmerevedtem az esés előtti pózban, úy néztem ki, mint egy frissdiplomás pantomimes, aki azt próbálgatja, hogy miként lehet a leghatásosabban megijeszteni a földön fekvő gallyakat. Szuper. Incognito over. Így aztán már nem is zavartattam magam, tovább futottam. Utána egy kicsit nehezebb lett, de végül nagyon boldog voltam, hogy le tudtam futni és még az ég is megvárta míg hazaértem, hogy leszakadjon.

Nem is gondoltam a kis incidensre egészen máig. A mai penzum is 8 km volt, de most már kényelmes tempóban. Jól ki is terveltem, hogy végre futok egy jóízűt a Margit szigeten. Be is melegítettem, de már az első pár lépésnél éreztem, hogy fáj az achillesem. Hősiesen elfutottam a sziget másik végébe, de ott már nagyon fájt, és inkább kiálltam egy kicsit, majd igénybe vettem a telefonos segítséget. Végül úgy döntöttem, jobb lesz most inkább nem erőltetni és hazamegyek illetve hazasánítok. A fájdalomdíjam egy nagy csokor gyönyörű nagyvirágú orgona volt, amit a sziget végében szedtem – remélem nem illegálisan. Most pihentetem egy napot, holnaputánra kutya baja.

Úgy gondoltam így 30 fölött nem árt ha csináltatok egy EKG-t meg egy labort csak úgy kíváncsiságból, hogy honnan indulunk. (Tüdőröntgen nemrég volt, az rendben van) Teljesen meglepett, hogy az EKG azonnal, a labor pedig fél nap alatt megvolt eredményestül, mindenestül. Az aznapi futópenzumom célja A LABOR volt. Teljesen abszurd. Miért van az, hogy jobban esik a futás, ha valahová futok és nem csak úgy? Ja: a cél. Na tessék, helyben vagyunk. Szóval holnap a felhívásnak megfelelően megkérdezem a háziorvosom, hogy minden rendben van-e, bár így laikus szemmel no problem.

További jó hír, hogy hamarosan lesz lájk-box is, amivel tetszikelhettek. Csak nyomjátok a gombot, ne sajnáljátok! Ha elromlik, lecseréljük!

Hát beleugrott, de nagyon a majom a vízbe. A hozzáállásom makulátlan. Nem is csoda, mert minden élő embernek elmondtam, hogy mire készülök, plusz még a blogot is bevállaltam - így persze muszáj rendesen csinálni a dolgokat. Jó taktika. Más dolgoknál is bevezetem.

Nem mondom, hogy könnyű volt az első két hét, de tényleg be vagyok még mindig sózva. Sőt egyre jobban. Napról napra fejlődöm, és most még naponta döntöm a rekordjaimat - persze a nulláról nem nehéz, de mégis mindig megvan az az édes győztes érzés, ami majd' felrobbant belülről. Tényleg nevetséges, mert még alig csináltam valamit, de ez a futás és annak a varázsa, hogy belefogtam valamibe. Most olvastam egy blogot egy lányról, aki a nyelvtanulással küzdött meg, és ugyanez történt vele is, hogy mindenre kihatott az az egy siker: http://nyelvtehetseg.blog.hu/ Plusz még alig kezdtem el, és már kaptam pár visszajelzést, hogy motiváltam embereket arra, hogy megmozduljanak vagy hogy egyáltalán odafigyeljenek a maratonokra. Nahát ez meg tényleg a legnagyobb!

Tényleg fura, hogy miért vagyok most annyira oda ettől, mikor már egy éve nem tudom magam rávenni, hogy rendszeresen fussak. Aztán elkezdtem kapisgálni, hogy mitől működik ez most ilyen jól, és eddig mitől nem működött:

HÁT A HATÁRIDŐS CÉL!

Végiggondoltam, és rájöttem, hogy amit nem vittem végig, az gyakorlatilag itt állt meg: vagy célom nem volt vele vagy határidőm nem volt hozzá. Emlékszem egy jó mondásra, miszerint "Egy cél határidő nélkül álom marad". Hozzátenném, hogy terv nélkül is az marad. Szóval felbuzdultam, és elkezdtem összegyűjteni, hogy mihez fogok határidős célt gyűjteni. Csak a gondolatra, hogy ezeknél is ilyen hamar fogok áttörést és eredményt elérni, szétvet az izgalom.

Erre hajaz az Erin Brockovich is. Egy hete néztem meg megint és jelentem, sikerült megerősítenie a célomban. Ha összegezni akarom, Erin sikerreceptje - ha az öltözködését és a modorát kihagyjuk, ami ugyanolyan kibírhatatlan, mint szeretni való, de leginkább vagány plusz nekem nagyon is vicces:

1. Elkötelezi magát egy ügy és/vagy emberek szolgálatára
2. Szakértője lesz az adott területnek
3. Állhatatosan megy előre benne nap mint nap, és hajlandó egy ideig mindent alárendelni a céljának.
4. Kész nekimenni bárminek/bárkinek ami/aki meg akarja állítani. Nem kerüli ki az adódó harcokat, nehézségeket.

Április 3-án hoztam egy döntést: lesz ami lesz, jövőre indulok a Jeruzsálem Maratonon.  

1. mit jelent végigfutni egy maratont, milyen buktatókra számíthatok közben
2. kitűztük a közép távú terveket, és az első két heti tervet is megkaptam
3. milyen változtatásokra (pl. étkezés), illetve milyen felszerelésre lesz szükség