Ma megint a kezembe akadt az „A kaktusz virága” c. előadás jegye, úgyhogy most már nem állom meg, hogy megírjam az ezzel kapcsolatos véleményem. A jegyet egy kedves ismerősömtől kaptam ajándékba augusztus végén a Budapesti Nyári Fesztivál kapcsán és kíváncsian vártam, hogy a nyár utolsó szabadtéri játéka hogy sül el a Városmajor színpadán. Hát úgy sült el, hogy a második felvonás 2. jeleneténél felálltunk és hazamentünk. Lehet, hogy túl konzervatív vagyok, de én azt a fajta előadást szeretem, amely elgondolkodtat, megérint, felemel, meghat vagy intelligensen szórakoztat. Ami hat rám, aminek az élménye még egy hétig vagy tovább is elkísér, amiből meríthetek, de a kedvencem az, amelyiktől megváltozik a szemléletem. Ezzel együtt egyből megfogalmazódott bennem, hogy mekkora óriási különbség van fesztivál és fesztivál között, mivel pár nappal előtte töltődtem fel élményekkel a Zsidó Nyári Fesztiválon. Ennek egyik fénypontja számomra a Dohány utcai zsinagógában volt, amikor Lajkó Félix és zenekara, majd vendégük Roby Lakatos és másodhegedűse zenéltek. Olyan élményben volt részem, ami azóta is olyan örömmel tölt el, hogy ha csak rá gondolok, elmosolyodom. Olyan színvonalú előadás volt, hogy akár a Carnegie Hallban is ülhettem volna. Megjegyzem mindkettejük játszott már ott - ahogy a világ szinte minden neves előadótermében, és persze nem véletlenül…Ilyen magas fokú, megalkuvás nélküli, szenvedéllyel megélt 1000%-os jelenlét, ilyen profizmus, ilyen elhivatottság, ilyen tökéletes együttműködés, ilyen mértékű szeretete és tisztelete a zenének, és egymásnak, ilyen mértékű felszabadultság, elmélyülés, játékosság, öröm, ilyen tüzes elhivatottság és nagybetűs alázat. EZ az, amit érdemes támogatni, amire érdemes odafigyelni. EZ az, aminek a végét önkéntelenül is mindenki ujjongva és torkaszakadtából bravózva, pirosra tapsolt tenyérrel próbál elodázni; szomjasan és reménykedve visszatapsolni. Bár ez a koncert tényleg meghatározó élmény volt számomra, de igazából a Zsidó Nyári Fesztiválon nem nagyon lehet félrenyúlni. Nyugodt szívvel ajánlom Nikola Parov koncertjeit, Dés László és barátai zenés irodalmi estjeit, a Rumbach utcai zsinagóga csodálatos akusztikájú koncertjeit és bármelyik másikat is. Mind egytől egyig lélekemelő és világszínvonalú.
El is gondolkodtam a legújabb szélsőjobbos botrányokat olvasva, hogy mennyivel szegényebbek lennénk, ha ezeket a végtelenül tehetséges, szerb, zsidó, roma, román és egyéb kisebbséghez tartozó embereket kiszorítanánk Magyarországról; ha - Cicero után szabadon - nem gyönyörködhetnénk a változatosságban. Mi maradna nekünk? Az „ősmagyar” rasszisták, a fasiszták, és a gyávák. Ezzel együtt pedig a gyűlölet, az intolerancia és az átok. Ezek pedig nem éppen a művészi világszínvonal mozgató rugói…
Amikor belekezdtem a blogírásba, azt gondoltam: „ha csak egy embernek kedve támad emiatt futni, már megérte”. Legnagyobb örömömre elmondhatom: MÁR MEGÉRTE. Ugyanis Helgát - aki ugyanannyira nem futott, mint én - idén áprilisban elkapta a futóláz, és bár 10 kilométeres célt tűzött ki maga elé a 2014-es Jeruzsálem maratonra, olyan szépen vette az akadályokat, hogy javasoltam, hogy az októberi Spar előtt fussa meg a félmaratont. Kis tiltakozás után, végül beadta a derekát és két hét rákészüléssel dicsőségesen megfutotta a 28. Nike félmaratont 2:21:42 alatt. FANTASZTIKUS!