Vasárnap ismét rekordot döntöttem! Lefutottam azt a 8 km-t egyedül, amit eddig csak a csapattal, de még ráadásul 3 perccel kevesebb idő alatt! Abszolút kihívásnak vettem, hogy ezt teljesítsem. Szóval hogy motiváljam magam, felváltva azt képzeltem, hogy a két fiú megint húz = mellettem irdatlan tempót diktálva fut, vagy hogy versenyen vagyok. Ez utóbbit nagyban megkönnyítette, hogy Critical Mass felvonulás volt a Ligetben. Jaj ne, most aztán szépen kell futni, mert elrejtőzni képtelenség. Amikor elment a kamera felszabadultam a nyomás alól és lassítottam, sőt még azt is megengedtem magmnak, hogy amúgy csoszogósan haladjak. Hogy ne legyek feltűnő a Pántlika előtti részen felvonultam a földes részre. A nemláthatósági mutatvány sajnos csúnya kudarcba fulladt, amikor megbotlottam egy faágba és az orrabukástól csak egy centi híján menekültem meg. Végül nem estem el, de ahogy védekezőleg a kezeimet kinyújtva megmerevedtem az esés előtti pózban, úy néztem ki, mint egy frissdiplomás pantomimes, aki azt próbálgatja, hogy miként lehet a leghatásosabban megijeszteni a földön fekvő gallyakat. Szuper. Incognito over. Így aztán már nem is zavartattam magam, tovább futottam. Utána egy kicsit nehezebb lett, de végül nagyon boldog voltam, hogy le tudtam futni és még az ég is megvárta míg hazaértem, hogy leszakadjon.
Nem is gondoltam a kis incidensre egészen máig. A mai penzum is 8 km volt, de most már kényelmes tempóban. Jól ki is terveltem, hogy végre futok egy jóízűt a Margit szigeten. Be is melegítettem, de már az első pár lépésnél éreztem, hogy fáj az achillesem. Hősiesen elfutottam a sziget másik végébe, de ott már nagyon fájt, és inkább kiálltam egy kicsit, majd igénybe vettem a telefonos segítséget. Végül úgy döntöttem, jobb lesz most inkább nem erőltetni és hazamegyek illetve hazasánítok. A fájdalomdíjam egy nagy csokor gyönyörű nagyvirágú orgona volt, amit a sziget végében szedtem – remélem nem illegálisan. Most pihentetem egy napot, holnaputánra kutya baja.
