Már csak 12 nap és ismét Jeruzsálem maraton! Alig várom, hogy besöpörjem az elmúlt két év tapasztalatait, tanulságait. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez az érési folyamat mit fog produkálni. Érdekes látni, hogy mennyire másképp történtek most a dolgok, és én is mennyire másképp viszonyultam az egész felkészüléshez. Erről a következő cikkben részletesen is írok.
Szóval a felkészülés eleje még azt is mondhatom, hogy nehezebb volt, mert egyrészt bennem volt az „én ezt már tudom” biztonsága másrészt pedig nehéz volt megtalálni az újdonságot, az új kihívást – magyarul tök uncsi volt. Márpedig cél nélkül, motiválatlanul nem lehet futni. Ráadásul ijesztő volt látni, hogy ha nem tartom a heti 30-40 km-t, akkor mennyire szinte előröl kell mindent kezdeni. Hiába a sok bicikli, meg úszás. Szóval az eleje kifejezetten nyögvenyelős volt.
De amikor végre hajlandó voltam unottan is ráállni az edzésekre, megjöttek a segítségek is. És nem hiszitek el, hogy kik voltak a legnagyobb segítségeim: két 60 fölötti nő! Ahogy elkezdtünk együtt edzeni, olyan dolgok derültek ki, hogy én csak állandóan csodálkoztam. Egyrészt azon, hogy a szokásos keserűség és lemondás helyett mennyi élet, energia, egészséges gondolkodásmód, tettre készség, öröm és szabadság van bennük. Másrészt azon, hogy milyen mennyiségben és minőségben edzenek. Például csináltak maguknak edzéstervet heti 40-50-60 km-re benne gyorsító edzésekkel (!), és komolyan mondom, hogy én így 37 évesen kb. az 5. héten kezdtem el csak igazi futó partnerük lenni, addig csak kapkodtam a levegőt. Amikor pedig rákérdeztem, hogy melyik versenyre edzenek, azt mondták, hogy „Nem tudjuk, most megcsináljuk az alapozást, aztán amelyikhez kedvünk lesz.” Na, ezt adjátok össze! Ezt nevezem én igazi szabadságnak – meg azt, hogy ennyi idősen neon szerkóban nyomják. Ez nekem külön öröm. (Itt éppen oldalhódarában nyomjuk Zsuzsival)
Szóval úgy kinyílt a csipám, hogy micsoda perspektíva van abban, ha egy nő rendszeresen, 50 fölött is sportol. Ha csak egy egyszerű unokára vigyázásba gondolok bele. „Az ülj le oda szépen és rajzolgass” helyett igazi aktív programokra vinni őket: állatkert, kirándulás, sportolás, síelés. Vagy eszembe jut egy 50 fölötti barátnőm, aki heti háromszor kondizik. Emiatt nem csak hogy letagadhat egy tízest, és naponta kapja a bókokat, hanem fantasztikusan rugalmas maradt testileg ÉS lelkileg. Magyarul nem lett NÉNI. De ott van Ildikó is, aki mindig is sportolt, de most 48 évesen fogja lefutni velem élete első maratonját (!). Mit mondjak, fantasztikus csinosan néz ki. Nők! Hát mennyivel több ez az élet, mint az itt fáj-ott fáj-alig megyek?!
Tehát az új mottó: KÖLTS INKÁBB NEON FUTÓCUCCRA, MINT ORVOSRA!
