A Jeruzsálem Maraton projekt

Mióta elkezdtem futni, azóta minden sportot szívesen megnézek, mert minden sportteljesítmény motivál – főleg a keresztény sportolóké. Múlt hét vasárnap Szent Pál Akadémia NB2-es kosárcsapat utolsó meccsét néztem meg, akik akkor a 9. helyen álltak. Igazán szeretem az olyan sztorikat, amikor az utolsókból lesznek az elsők, és nekik erre minden esélyük megvan, hiszen eddig szinte töretlenül sikerült évente újabb áttörést elérniük, pont úgy, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva. Most a 4. helyezett Kaszásokkal szemben kellett bizonyítani a bent maradásért. Szent Pál kontra Kaszások. Ez már önmagában kíváncsivá tesz mindenkit. A meccs szabályos Dávid és Góliát meccs volt, ugyanis a Szent Pál csak egy hajszállal vezetett mindaddig, amíg a meccs közepén a Kaszások edzőjénél elpattant egy húr és elkezdte üvöltve gyalázni a pálya szélén az SzPA játékosait. Hát Góliát is itt szúrta el. A Kaszások csapata negatív spirálba került és így egyik kosár jött a másik után, plusz még egy pechszéria. A Szent Pálosokra pedig igaz lett Dávid bizonysága: „Istennel győzedelmet nyerünk, s ő tapodja el ellenségeinket” (Zsolt 60,14) és dicsőséges győzelmet arattok a Kaszások fölött 103-70-nel. Ráadásul a Kaszásoknak még azt is el kellett szenvedniük, hogy mivel idegenben játszottak, semmilyen támogatást nem kaptak, a Szent Pálosoknak viszont hatalmas ünnepelésben lehetett részük. Az SzPA-sok pedig a győzelem után egyenként lepacsiztak minden egyes szurkolójukkal. Na, ilyen egy igazi sportoló szív.

1. Megvan az új cipőm! Már a neve is kötelez: Saucony Phoenix. Erről csak egy tud eszembe jutni: „a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2 Kor 5,17). Ezt akkor értitek meg majd igazán, ha végre fel tudom tölteni a régi és az új cipőmről a fényképet…

2. Megvan az új rekordom: 10.7 km. Pontosan 2 Margit sziget kör. Az új cipő plusz a futójárda olyan, mintha párnán futosgálnék. Idilli.

3. Az attitűdömet tekintve most van az az állapot, hogy muszájból megyek, de ha elmentem már élvezem. Persze amikor nyűglődöm, hogy minden különösebben nyomós indok nélkül halasszam-e holnapra, sosem jut eszembe, hogy mindig vár valami meglepetés, valami extra történés…A minap például hazafelé belefutottam a Városligetben egy fehér karate ruhás csoportba (amennyire én értek hozzá), ahol kisebbek és nagyobbak rohangáltak minden irányból körülöttem le-föl. Tisztára mint a Manók táncában vagy mint egy akciófilmben. Nagyon vicces volt. (Drukkoljatok, hogy mielőbb kész legyen a telefonom és akkor teljes megapixelben tudom majd az ilyen eseményeket dokumentálni.)

A motiválatlan állapotot nagyon utálom, ezért rendszeresen elgondolkodom, hogy mivel lehetne ébren tartani a futni-vágyást és rájöttem, hogy olyannyira célorientált vagyok, hogy csak akkor voltam izgatott már a futás előtt, amikor új rekordot akartam dönteni.

Szerintem az a taktika, hogy ha mindig egy picivel nagyobb célt tűzöl ki, folyamatosan előre visz. Lehet, hogy már annyi is elég, hogy a szokásos távodat csak egy perccel fusd hamarabb vagy még egy saroknyit elmenj vagy közbeiktass egy iramváltást. Próbáld ki!