A maratont péntek délután egy órakor fejeztem be, és miután aludtam egy nagyot, végre tudtam egy jóízűt vacsorázni. Addig szinte semmit nem tudtam enni, mert a hosszú futás közben leáll a gyomor és eltelik egy kis idő mire visszabeszélés nélkül befogad bármit is. Na hát most sem kellett nagyon erőlködnie, mert olyan éhes voltam, hogy kis túlzással sejtszinten szívta be a szervezetem a kaját. Ettől végre lett egy kis erőm, úgyhogy a rendes „napi járattal” le is mentem a Siratófalhoz (továbbiakban a Fal, az előző cikkben említett okok miatt). Még nem igazán voltam magamnál, úgyhogy aznap még csak annyit tudtam észlelni, hogy mennyivel felszabadultabbak az emberek, de másnap már teljes egészében fel tudtam fogni hogy mi történik:
Reggeli után alig vártam, hogy ezzel a győztes érzéssel a szívemben ismét megnézhessem a várost és hála Istennek gyönyörű napos idő fogadott. Ahogy haladtunk a belváros felé feltűnt, hogy minden zsidó ugyanarra tart és mindenki ünneplőben van. Nahát, mi ez a nagy felhajtás? Hát persze! Péntek napnyugtától szombat napnyugtáig Sabbath van! Hát ez volt már tegnap is a Falnál! Halleluja! Jeruzsálemben láthatom a híres Sabbath-ot! Azt az ünnepet, amikor a zsidók - Mózes rendelése szerint - felöltik a legszebb ruhájukat és felöltöztetik a szívüket is ünneplőbe. Nem dolgoznak, hanem csak ünnepelnek. Még a liftben is. A Sabbath liftben nem kell és nem is lehet megnyomni a gombot, csak beszállni és megvárni, míg eljutsz arra az emeletre, ahová szeretnél. Addig olyan, mint a magyar gyorsvonat: „minden állomáson és megállóhelyen megáll”. Szóval elég komolyan veszik az ünneplést. Péntek délután egyszer csak elindul egy irányba az egész város és estére már tömegek vannak a Falnál. Ott aztán teljes szabadságban adnak hálát Istennek és csak örülnek egymásnak. A fiatalok főleg, de az idősek is újra és újra körtáncba fognak és csak ropják és ropják. Az egész környéket betöltik az öröm zajai.
Eszembe jutott, hogy mennyivel több gondjuk van, mint nekünk. Állandó fenyegetettségben élnek, mert az országuk megalakulása az összes környező ország azon igyekszik, hogy megsemmisítse. Már az is többször előfordult, hogy kifejezetten Sabbath-kor bombázták őket az arabok. Mégis – és talán éppen ezért – különös gondot fordítanak az ünnepekre, a kikapcsolódásra, az örömre. Hagynak maguknak időt, hogy lerázzák magukról a terhek súlyát, mert nem hajlandóak és sosem voltak hajlandóak felvenni az áldozat szerepét. Reménységgel emlékeznek a régi győzelmekre és nem nosztalgiával, vagy lemondással; a múlt vereségeit , veszteségeit pedig inkább tanító célzattal emlegetik. Tisztában vannak vele, hogy ha veszteség érte őket, arról csak ők tehetnek. Így aztán sosem keserűek, sőt régóta bámulom, hogy mennyire szeretik az életet. Itthon is leginkább arról ismerem meg a zsidókat, hogy bennük van az az agyonverhetetlen élet, ami legtöbbször játékossággal – néha infantilizmussal - is párosul. Szóval legszívesebben terápiás beutalóként osztogatnám az izraeli repjegyeket a mi drága sírva vigadó, múlton búsuló juhászainknak, hogy kapjanak egy kis beoltást a búbánat ellen. Hogy ők is megtudják: „az Úr öröme a mi erősségünk”
